súgó szűrés
keresés

Sarusi Mihály: Magyar Krisztus

Szerző
Sarusi Mihály
Kiadás éve
1986
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
462
A szócikk szerzője
Márkus Béla

1986 a pártpolitika hatalmi döntései által súlyosan meghatározott, a közélet egészét megmozgató irodalmi események éve volt. Közéjük tartozott a Tiszatáj betiltása; Csurka István szilenciumra ítélése; kísérlet az őszi írószövetségi közgyűlésen megválasztott választmány és elnökség összetételének módosítására; jeles írók kilépése a szövetségből stb. Ilyen körülmények között Sarusi regényének alig lehetett esélye a figyelemre. Fogadtatása nem is volt visszhangos, bár íródott róla néhány kiváló elemzés. A könyv újdonságértékét kritikusai egybehangzóan az előadásmódnak tulajdonították. Azt tartották igazi „istenkísértés”-nek, amit a modern prózapoétika „többszólamúság”-fogalma jelent, a beszédmódok, hangnemek, nézőpontok azonosíthatatlanságát, megkülönböztethetetlen váltásait. A beszéd nem egy meghatározható személyhez, mellékalakhoz, hőshöz vagy történetmondóhoz kötődik, hanem mintegy önállósul, s „az elbeszélés hangja” lesz belőle. Domokos Mátyás szó szerint ugyanazt emeli ki, mint a fikció és a történelem kereszteződéséről értekező Ricoeur, a „beszél egy hang” tételének megfogalmazója. A narrátorok kiiktatásával az események magukat mesélik el, mintha a világ maga szólalna meg. Domokos mitológiai példával ugyanezt hangsúlyozza: Cliót, a történelem múzsáját idézi, aki mintha a regényidő több mint százhatvan évén át valamiféle „hangvevővel rögzítette volna a falusi népek beszédét”. A nép névtelenségben maradó hírmondói, mesélői, történetmagyarázói és pletykálói „az állam és nemzet alá szorított néptörténelem” életre keltői. Ez az a beszédmód –, állítja nagy nyomatékkal Alexa Károly is –, amely „a személytelen és közösségi történelmet személyes hangfestésben, s ugyanakkor a maga személyeken túli folyamatos mozaikosságában ábrázolni tudta”. A szerző elhiteti, hogy élő emberek hangján „a levés és a múlás”, vagyis az „idő beszél” a regényben. Az idő kavarogtatja, keveri az elbeszélés, a leírás és a kommentálás, értelmezés epikai elemeit, amelyek, akár a sűrűn használt metaforák, képek, „áttűnnek” egymásba. Nincs választóvonal újságcikk és mendemonda, káromkodás és liturgikus ének, tényvalóság és babona között, így a közlésformák és hangnemek között sem. Alexa ezek alapján is méltathatta „a valósággal egyenrangúsított beszéd filozófiáját”, Sarusit a „legkorszerűbb elbeszélőink”, Mészöly, Esterházy és Nádas, Csalog Zsolt és Temesi Ferenc körében látva.

Az idő beszél: hömpölygését meg-megszakítja egy-egy, a magyar történelemből „kiemelkedő” pillanat. Ilyenek: a ’48-as szabadságharc a „jön Kosút” reményével, ám a falu népéről „a forradalom nem tud”; Arad, „a magyar Golgota” bitókkal, a Fő térre ötszáz szekér „dűti” a világosi zsákmányt. Első világháború: harmadik esztendő, egy katona a frontról: „Ha nem láthatsz élve, nézzél a fényképre”. Erdélyben már benn „az oláj”, nekik is a nyakukon. „Jöjjön, ennél rosszabb már nem lehet”, mert a „direktórium: porgatórium”. A „monarkia vége”, új román határ, és nem Erdély, hanem „teljes és hatalmas és vége nincs Nagyoláhország”. Nem panasz, puszta közlés: „ha száz évig lösz itt demokrácia, akkor is gyűlölni fogik a magyart!”.

A regényidő egy település, Nagyfalu alapításának történetével kezdődik, évszámmal jelölve, 1819-ben, amikor „Szögedébűl, Tisza mellül” a Zsótér család nekivág, hogy a Maros mellett, Arad alatt, Mária-Radna búcsúhely közelében elszegődjék dohánykertész zsellérnek, az ő nyelvjárásuk szerint: zsillérnek. Hét nemzedék sorsalakulása tölti ki a kiszámíthatóan 1983-ig tartó több mint másfél évszázadot. Az „azt mondják a régi öregek” fordulattal jelzett közösségi emlékezet a famíliából csak egyvalakit őrzött meg. „Krisztus Zsótér, Krisztus Anti” ő, a gyerekkorában meghalt kisfiú, akinek a „csúfolódó falu” azért adta ezt a nevet, mert pici korában cipót lopott, s amikor rajtakapták, azzal védekezett, „a Krisztus volt, nem én!”. A könyv egy csúfneves szereplőt választ tehát címéül, profán és szent együttállásában, ahol a „magyar” jelző a krisztusi megváltás reményéről a kereszthalál elszenvedésére helyezi a hangsúlyt. „Földies vallásosság” ez, ahogy Rónay nevezi, aki a telepeseknek a (katolikus) hithez és az egyházhoz való viszonyát közösségi összetartozásuk alapjának tekinti. Legelőbb is templomot, majd iskolát akarnak építeni, ahol majd magyarul hallgathatják az evangéliumi vigasztalást a szegények eljövendő boldogságáról, illetve tanulhatják a betűvetést – az elemzés szerint mintegy azt tanúsítva, hogy a templom és az iskola nemcsak a polgári életforma jelképe, hanem az egész magyarságé.

Így tekintve feltűnik a regény keretes szerkezete: a zárlatban, az 1980-as évek elejét idézve ismét az imádkozás „lehetőségéről”, illetve az anyanyelv „használatáról” folyik a beszéd. A falualapítás históriája s a fejlődésregénynek induló családtörténet itt válik az „elsatnyulás”, a „korcsosodás” krónikájává. Az egyik Zsótér leszármazottnak, aki román lányt vett feleségül, a gyerekei egy szót sem értenek apjuk nyelvén – igazolódott, amit falujabeliek az aradi „tanár úrtól”, Goldistól – ahogy hívták, Boldis Vazul Lászlótól – hallottak régen, hogy a „kétnyelvűség a legszemetebb beolvasztás”. Lassan elfelejtődtek vagy kiszorultak a használatból az olyan kifejezések, mint az őbölyög, abalyog, batramoskodik, „sehol egy mosoly, ének”. A hivatalokban mindenki románul szólal meg, de a zöm udvarolni is így udvarol. Akárcsak a románok, a magyarok is keverik a szavakat, ’remokra búzát’ emlegetnek, ’szérát’, ’pérmiszt’ és ’pásáportot’. A radnai kálvárián minden második „emlékköröszt” üres, az írást a szentképpel együtt leverték, otthon pedig a templomi búcsú helyett állami népünnepély tartatik. Miközben „villany sehol egész Aradba”, tejért sorba kell állni, jegyre volna a cukor, olaj és más, ha lenne.

Sok idő múlt el, ám a szegénység múlhatatlan. „A szegény ember csak így boldogul: ha nem véteti magát észre. Tűrj és dolgozz, ez itt a tízparancsolat” – hangzik az intelem. A vigasz pedig ekképp a legvégén – valakitől: „HALLJA, MINKET CSAK AZ ISTEN VÉD; Aszonta.”

Irodalom

Bakonyi István, Másfél évszázad krónikája, Alföld, 1986/10.

Domokos Mátyás, Magyar Krisztus, Mozgó Világ, 1987/3. = Uő.: Varázstükrök között, Budapest, 1991, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Alexa Károly, Krónikás embörének, Kortárs, 1987/3. = Uő.: A szerecsen komornyik, Budapest, 1999, Kortárs Kiadó.

Hajdú Mihály, A Magyar Krisztus nyelvjárásiassága, Jászkunság, 1989/5. = Uő.: Válogatott tanulmányok, Budapets, 2003, ELTE.

Rónay László, A szegények keresztje, Új Írás, 1987/2; A Magyar Krisztus tízegynéhány év után, Magyar Napló, 2003/2.