súgó szűrés
keresés

Barnás Ferenc: Másik halál

Szerző
Barnás Ferenc
Kiadás éve
2012
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Kalligram Kiadó
Oldalszám
304
A szócikk szerzője
Smid Róbert

Másfél évtizeddel debütregénye, Az élősködő megjelenése után Barnás Ferenc a Másik halálban újra a pszichés zavart teszi meg az elbeszélést szervező beszédmóddá. A mindvégig névtelenségbe burkolózó narrátor egy traumatikus eseményt, barátja öngyilkosságát állítja középpontba; saját élettörténetéről pedig az őt ért sérelmek révén értesülünk. Ugyanakkor a traumák felidézése visszahat az elbeszélő szólamra; megbontja a kronológiát, és asszociatívvá teszi a történetvezetést.

Bár a narráció pontos szituáltsága csak a regény végére válik világossá, az E/1-es elbeszélő-főszereplő egy amerikai ösztöndíjas útról visszatekintve meséli el élete meghatározó eseményeit: hogy húsüzemben dolgozott, majd tanított középiskolákban és az ELTÉ-n is; hogy nyaranta vándorzenészként bejárta Európát; hogy hogyan ismerkedett meg az inszomniás Michaellel, a német pincérrel, aki később mecénása lett. A cselekmény katalizátora ez utóbbi találkozás; kettejük kapcsolata intim barátsággá fejlődik. Michael ráveszi a főhőst az Átiratok c. regény megírására, ám hamarosan önkezével vet véget az életének. A főszereplő erről egy telefonhívás révén szerez tudomást, mely után megkezdődik fizikai-szellemi leépülése. Ennek csak egy új munkalehetőség szab gátat; felveszik teremőrnek egy múzeumba. Az itt eltöltött évtized nem elsősorban a történet szempontjából bír jelentőséggel, inkább rávilágít a narráció jellemző vonásaira.

A Másik halál prózapoetikája egyszerre tűnik nagyon pontosnak és totálisan areferenciálisnak az elbeszélő tudatállapotának kiszámíthatatlansága miatt. Mert miközben a főszereplő munkahelye jól azonosítható az Ernst Múzeummal, a regény számos passzusa elbizonytalanítja azt. Nem tudható, hogy „a Galéria” valójában nem elmegyógyintézet-e, ahová barátja öngyilkossága után, saját elhatározásából került páciensként a főszereplő(„külső benti”): „Mi nem vagyunk szigorúan elzárva a benti bentiektől, sehol egy különválasztott rész, ahová csak külön engedéllyel lehet bejutni; ez az intézetünk jellegéből adódik, mi ugyanis bizonyos értelemben kísérleti helynek számítunk”. Szintén a múzeumi térhez kötődik a narráció logikájának tükröződése: bár egy kiállítóteremben egymás mellé kerülnek a különböző időszakok művei, azok e szimultaneitáson túl saját történetiséggel is rendelkeznek. A főszereplőt ennek a jelenségnek a mindennapi életben való észrevétlensége irritálhatja akkor, amikor a társadalmat korholja a Breitner-házban bérelt szobakonyhás lakásából: „Olyan országban élünk, ahol mindenki tudja, mi történt a Vadász utcai üvegházban, a Városház utcai székházban, az Andrássy út 60-ban, mégis úgy tesz, mintha semmiről sem tudna”. A többségi hallgatással párhuzamosan viszont az ő traumanarratívája meglehetősen idioszinkretikus: a saját sebeinek számba vételén szövődnek át a történelmi események.

Ilyen körülmények között nem könnyű összefoglalni a cselekményt, amin csak súlyosbít, hogy az olvasó teljesen ki van szolgáltatva annak a – Balajthy Ágnes leleményével élve – „megbízhatatlan-beszámíthatatlan” narrátornak, aki ráadásul nemcsak teremőrként tart fegyelmet, de bomlott tudata ellenére vasmarokkal kalibrálja betekintési szögünket a történésekbe: elzár minket bizonyos részektől, tudatosan csak egy oldalról világít meg más részleteket (ahogy bevallja: „nemcsak a műtárgyakra kellett figyelnem, hanem azokra is, akik a műtárgyakat figyelték”). Ennek egyik eklatáns példája Bedecs László feltételezése, miszerint Lászlóné, Madárka és a Grófnő valójában ugyanaz a személy, csak a narráció fénytörésében külön szereplőknek tűnnek. Szintén jól mutatja az elbeszélő szólam biztonsági őrködését az olvasó felett, hogy az Átiratok c. könyvbe egyáltalán nem nyerünk betekintést, míg az amerikai útján befejezett kéziratról csak sejthetjük, hogy – Krasznahorkai László Sátántangójához hasonlóan – az maga a könyv, amit olvasunk.

A cím e narratív technikát figyelembe véve legalább négyféleképpen érthető. Egyrészt, hogy a másiknak, Michaelnek (és valamennyi felesleges áldozatnak) a halálát írja meg a főszereplő a saját élettörténetén keresztül. Másrészt, hogy a saját halálát elidegenítve írja meg a Michael halálát követő kiüresedésként („Néha összekeverem, hol, mit mondok, amennyiben egyáltalán én mondom, mert olykor az az érzésem, mintha nem is én mondanám, hanem a másik. Én és a másik. Hacsak nem vagyok eleve a másik. Úgy lenni én, hogy nem én vagyok én?!”). Ez a Nádas Péter Sajáthalálában megjelenő önidegenség-tapasztalat komplementere. Harmadrészt úgy érthetjük a címet, hogy a Másik halál egy másfajta halálról szól, a szövegben való szétszóródásról; múzeumi munkája során a főhős ugyanis rengeteg feljegyzést, emlékeztetőt készít következő regényéhez. Negyedrészt a cím utal arra, hogy a narrátor újabb s újabb saját halálról számol be az őt ért traumák következtében.

Barnás a főszereplő elhatalmasodó monomániájához és szorongásához sikeresen talált egy elfedésekkel és bizonytalanságokkal operáló nyelvet: a mutatónévmások tárgya legtöbbször kérdéses marad, a főhősnek a többi szereplővel való viszonyáról alig tudunk meg valamit, az elbeszélő szólam nem adja meg az események egyértelmű időbeli rendjét, a köztük lévő kapcsolatok pedig legtöbbször szintúgy homályban maradnak. A narráció beszédmódjából nemcsak a karakter feleslegessége és világtól való idegensége válik nyilvánvalóvá (tanúskodnak erről a rögeszmésen újra s újra lerótt útvonalak Budapesten, az erkélyek, képek, négyzetméterek stb. számolása), hanem az a törekvése is, hogy a múzeum furcsa közegében („e falakon belül az a normális, ami e falakon kívül az abnormalitás köréhez tartozik”) létrehozzon valamit, amit a világának nevezhet. Ahogy Sántha József precízen megfogalmazza: „Nincs mivel szembesülni, és ez a főhős legnagyobb és legmélyebb problémája. Ha pedig így áll a dolog, akkor statikusan semmi más nem marad, mint hogy az érzékszerveinkből teremtsünk magunknak személyiséget, a befogadásunkból és ne az ítéleteinkből alkossuk meg a világ képzetét.”

Irodalom

Balajthy Ágnes, Képterápia, Műút, 37 (2012).

Bedecs László, Rend a lelke, Tiszatáj, 2013/7.

Sántha József, Megkomponált pszichózis, Holmi, 2013/3