súgó szűrés
keresés

Marosi Gyula: Motívumnak jó lesz

Szerző
Marosi Gyula
Kiadás éve
1976
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
221
A szócikk szerzője
Vasy Géza

Tíz évvel első elbeszélésének megjelenése után látott napvilágot Marosi Gyula két kisregényt tartalmazó kötete. Mindkét írás a művészsorsot állítja középpontba, de mégsem művészregények. A legfőbb kérdések az életformára, önmagunk megteremtésére irányulnak.

A pikulás ifjúa szerző pályakezdő elbeszéléseinek sűrített és művészileg is termékeny összegzése. Főhőse egy 22 éves érettségizett fiatal, aki szüleinek kisszerű élete elől a fővárosba menekül, ám helyét segédmunkásként és titkos költőként ott sem találja meg. Váratlanul felkérik, hogy esténként vállaljon modellszerepet egy szobrászművésznél, aki a pikulás ifjút kívánja megmintázni. A művész Tar-Koczónak és modelljének beszélgetéseiből, vitáiból nemcsak a két személyiség különbözősége mutatkozik meg, a fiatalember egyéniségének formálódását is megismerhetjük.

A szobrász különleges ember. Marosi a szatirikus ábrázolás tipikus eszközével él, amikor egy hatalmas étvágyú, termetű, ápolatlan külsejű emberrel szembesíti az ifjút. A beszélgetéseket mindig a szobrász kezdeményezi: a természet törvényeiről, az alkotás szükségességéről, a hazáról, a hitről, a jelen életviszonyokról. A fiú a maga eszményeit fogalmazza meg: a követendő életideált, az eszményi magatartást. A szobrász viszont azt mutatja meg, hogy ezek az eszmények nem valósulnak meg, s ezért nincs értelmük. Akár ironikus figurának mutatkozhatna, de művészi etikája leleplezi énjének rejtett értékeit. Munkájában semmi kompromisszumot nem fogad el: addig dolgozik, amíg a szobor valódi műalkotássá válik. Gondolatrendszerét nemcsak különc helyzete alakította, hanem a történelem is. Történetfilozófiája etikai nézetein alapul. Mintha Epikurosz mai tanítványa élne a műteremben, aki a társadalmi létezésben az ataraxiát, a szenvedélynélküliséget, a lelki nyugalom állapotát tekintené eszményinek. Eszerint a társadalomban a jó és az észszerű fogalma individualista módon érvényesül, s így nem a közösség, hanem az egyén dönti el, hogy mi a jó.

Sorozatosnak érzett kudarcaiban az ifjú nekiront a csaknem kész szobornak, hogy szétverje, ám képtelen lesz erre: „Úgy álltam ott magammal szemben, ahogy mindig állnom kellene, és éreztem, teljesen mindegy, hogy egy mocskos gazember gyúrt így össze.” A „modell” tehát nem cselekszik, az ifjú viszont rádöbben a műalkotás szinte földöntúli erejére, az abból sugárzó etikai tartásra. Az ifjúnak azonban fel kell ismernie, hogy az élet nemcsak a fenségesnek, hanem az alantasnak is tág teret enged. A látszat sokszor elfedi a valót. Az ifjú rádöbben: hiába szállt szembe a szobrásszal annak könnyelmű házvezetőnőjét védve. A szobrász nem volt vétkes, a lány meg nem méltó az együttérzésre. Az ifjú elveszíti azt a szép hitet, hogy az eszmények sérthetetlenek, katarzist és feloldást csak zokogása hoz.

A hetvenes évek fiatal írói – az előttük járó nemzedékek tapasztalatára építve – többféle poétikai eszköz lehetőségeit próbálva indultak el a pályán. Marosi is a kísérletező, új utakat keresők közé tartozott. Fokozatosan szakított a hagyományosabb tér- és időkezeléssel, a mű egyértelmű lezárásával, hiszen az általa felvetett kérdések nyitottak maradtak. A kortárs filmek újításaiból sokat átvett ő is, azt, hogy kihagyásosan is lehet építkezni, motívumokat kiemelni, vagy akár több műfajt, műnemet egymáshoz illeszteni.

A kötetcímadó kisregény – Motívumnak jó lesz – hőse az Írókámnak becézett-csúfolt, a beérkezés küszöbén álló író, akit felkérnek, hogy az általa tisztelt Nagyöreg egyik regényéből készítsen forgatókönyvet. Egzisztenciális helyzete azonban bizonytalan, írói jövedelme kevés, s ezért anyósa és felesége is lenézi őt. A felkérést tehát el kell fogadnia, s maga a feladat is hívogató.

Mégis rendre ki kell ábrándulnia a filmes világból. A rendezőt nem a forgatókönyv szellemisége érdekli, hanem hogy megfeleljen a társadalmi-politikai konvencióknak. Elvárásában kiszolgálja őt az asszisztense. Írókám nem akar kompromisszumot kötni, nem akarja a regény hősét megváltoztatni. Mégis a rendező elképzelése szerint készül el a film. Nem pusztán a három szereplő küzdelmének eredménye lesz, hogy Írókám elfogadja a rendező kiindulópontját. Marosi a filmesek motívumkeresési útján széles társadalmi tablót fest. A szatirikus-ironikus ábrázolás eszközével érzékelteti a társadalom tehetetlenségét, a hazugságokra, látszatra épülő világot. A főszereplő álmában megjelenő Nagyöreg író – aki Írókámtól azt kérte, hogy őrködjön a műve tisztaságán – megköszöni „a mai világhoz közelítő megoldást”.

A főszereplő nézőpontjának megváltozása szempontjából legfontosabbak az asszisztenssel folytatott viták. Írókám bár hajlik arra, hogy pénzért megbízói kívánsága szerint elvégezze a munkát, sokáig nem hajlandó tudomásul venni, hogy ő is megalkuvó. Kettejük vitáiban ő az etikus magatartás elvi magaslatáról ítélkezik. Azonban az asszisztensnek van igaza, amikor szemébe vágja, hogy egyikük sem különb ember. Az asszisztens részegen elmondott jellemzése Írókám lehetséges jövőjére utal: „Te lelkiismeretesen és etikusan leszel rohadt…” A kisregény epilógusának idejére Írókám átlátja szinte tudathasadásos állapotát: megszünteti az ellenállást, a tiltakozást a gyakorlat ellen. A befejezés nemcsak egy út végigjárását jelenti, a deformáló hatások felismerését is egy olyan pillanatban, amelyikben még nem semmisültek meg teljesen a személyiség pozitív tulajdonságai.

Alkotásaiban Marosi mindegyre felteszi a kérdést, hogy miképpen kellene élni. Ő nem eleve utasítja el a kompromisszumokat, mert tudja, hogy van köztük szükséges is. De vajon hol a határ a szükségtelen és a helyes cselekvés között? Marosi a szükségtelen alkalmazkodás, a tartalmatlanná silányult élet ellen lázad.

Irodalom

Vasy Géza, Marosi Gyula kisregényei, Tiszatáj, 1977/8.

Mányoki Endre, Marosi Gyula = Fiatal magyar prózaírók, Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó.

Görömbei András, Marosi Gyula prózája, Alföld, 1976/10.