Ferdinandy György: Nemezió González egyetemi tanár beszéde a Fekete-erdő állataihoz

Ferdinandy az 1956 utáni nyugati emigráció elsőgenerációs írója. 1956-ban,  tizenkilenc évesen hagyta el az országot, Franciaországban folytatott egyetemi tanulmányokat, ott alapított családot (először), majd 1964-ben Puerto Ricóba, később Floridába települt át, 1989 után részben hazaköltözött. Két – a szerző által is gyengének ítélt – magyar nyelvű verseskötet után két, többször díjazott, franciául írt prózakötettel indult pályája, majd átváltott magyar nyelvű szépprózára. Első magyar nyelven írt elbeszéléskötete Münchenben jelent meg (Futószalagon, 1965), ezt követte a Nemezió González... Ferdinandy korai munkássága Magyarországon – jóllehet a Furcsa idegen szerelem (Bp., 1990) több, hatvanas években írt elbeszélését is újraközli – nem épült be a magyar irodalomtörténeti kánonba. Aminek az is oka lehet, hogy írói hazatérése után az emlékek, élettörténetek kedélyes, elégikus írójaként vált ismertté, s ez inkább megfelelt az emigráns írótól elvárt szerepnek (Szerecsenségem története, 1988). A tizenegy elbeszélést tartalmazó Nemezió González... viszont – jóllehet nyomokban fellelhető a biografikus hazavesztés, kivándorlás később gazdagon feldolgozott motívumköre – sem témájában, sem nyelvi megjelenésében nem tekinthető konvencionális emigrációs prózának. A kötetcím idegennév használatán túl négy elbeszélésének is idegen nyelvű a címe, az egyes szövegek pedig bőven tartalmaznak francia, angol, spanyol nyelvű kifejezéseket, szövegeket. A szereplők és a helyszínek megválasztása ugyancsak az író egyfajta világprózára való törekvését mutatja. Miközben e korai írások fő témája is a hontalanság és idegenség, az óhaza, a menekülés, az emigráns sors csak emléktörmelékekben, álomképekben mutatkozik meg bennük.

A Nemezió González... szövegeiben gyakori a valóság és az álom egymásba játszása, a késő avantgárdra és a nouveau romanra jellemző módon a lineáris időrend felbontása, a cselekmény elbizonytalanítása, a helyszín beazonosíthatatlansága, a megszólaló kilétének eldönthetetlensége és a mozaikos, filmszerű szerkesztés. Mészöly Miklós Film (1976) c. kisregénye él majd hasonló objektív látással, mint a Szabálytalan szerelem című elbeszélés. A narrátor szenvtelen idegenvezetőként, detektívként, ki-kiszólva kalauzolja az olvasót a háromtételes – ház, város, világ – történetben („Jól figyeljük meg a részleteket.”). Többé-kevésbé a valóságot detektálja, azonban fontosabbak a mozaikos részletek és az egyre inkább tévelygésbe futó úton levés („A dolgok útközben történnek. Útközben és egyedül.”): az egymásra torlódó emigráns sorsok a világba érkezéssel elvesztik biztonságukat a létben – az elbeszélés kivételesen erős áthallással, Bartók Kolindájával zárul. A Yan című elbeszélés szintén filmforgatókönyv-szerűen, szaggatott, rendelkező stílusú mondatokban, rövid vágásokkal ugrál a múlt képei és az elbeszélt jelen, illetve a tragikus autóbalesetet szenvedő család és Yan között – utóbbiról az sem derül ki, hogy valójában kicsoda, csupán Magyarországhoz kapcsolódó emléktöredékeiről értesülünk. A Vihar előtt szereplői pedig végképp beazonosíthatatlanok: egy hurrikán elől menekülő busz karibi utasainak esetleges, összefüggéstelen dialógusait – átlagos sorsokat, életeket – rögzíti. Az álom, a vízió kap hangsúlyos szerepet a General information for analphabet immigrants írásban. A főszereplő Juant a megérkezés pillanatában látjuk: egyik lába a szigeten, a másik a jövőben. A narrátor itt is mozaikos, filmszerű képekben közvetíti a „gyanútlan szemlélő”-nek, az olvasónak Juan kétféle jövőesélyét, a sikerest és a kudarcost.

A kötet legerőteljesebb, szimbólum erejű írása a címadó elbeszélés és a Corrida. Mindkét elbeszélés az álom, félálom-ébrenlét, a szürreális fikció és a valós, illetve a jelen és a múlt határain, határaival játszik, s mindkettőt tekinthetjük az író egyfajta önportréjának. A Strasbourgba érkező (ide érkezett Ferdinandy is 1957-ben) Nemezió Gonzáles professzort aspiránsa, Georg várja egy konferenciára, de ő inkább az erdőbe szökik, és az állatoknak tart előadást, s végül maga is állattá változik. A (talán) valóságosan megérkezett professzornak a tiszteletére rendezett fogadáson túli megszólalásai és cselekedetei az álom, félálom-ébrenlét részei („Feleségem egyenletes szuszogása. Az álom ilyenkor hajnalban győzi le igazán. […] Ilyenkor szokott fölsírni a kicsi. Kiürült a hasa, éhes.”), valójában az aspiráns riasztó személyes jövővíziója. „Nem ezt akartam” – összegzi élete számvetése végén a professzor, mely visszacseng az elbeszélést exponáló Georg válságállapotára. („Most kellene lépni… Még nem késő. Harminckét éves vagyok.")

A Corridor még finomabban játszik az álom és az ébrenlét, a fikció és a köznapi valóság határán. A történet három síkon zajlik: a borotválkozó narrátor, a narrátor gyerekkori emléke és a corrida, azaz a bikaviadal történetsíkján. A tükör előtt borotválkozó férfinak az álom-ébrenlét határán megjelenik a bika élettörténete, és lejátszódik saját élete. Szilágyi Zsófia kimutatja, hogy a három sík nem különíthető el, s még a tükör előtt borotválkozó férfi is lehet a narrátor álomképe. A történetek és a szerepek merész asszociációval, bizonyos következetlenséggel rendre átjárhatóak. „Az elbeszélő én és a bika életének kezdete egyszerre kerül szembe egymással […] és mosódik össze” (Szilágyi), illetve a narrátor hol állattá változva azonosul a bikával, hol szenvtelen szemlélőként közvetíti a viadalra (megölésre) kiszemelt állat sorsát, rá-ráismerve ember és állat párhuzamos küzdelmére („Az igazi közönség kint vár, az aréna körül. […] Nem tudják, hogy nyílt, tisztes küzdelmet hiába keresek.”). Ez a szeszélyes szerepváltogatás teremti meg az elbeszélés dinamikus ritmusát és feszült atmoszféráját.

Ferdinandy hatvanas évek második felében írt modernista – különösen utóbb említett – elbeszélései jelentős kísérletek, a magyar prózafordulat egyfajta korai megvalósulásának is tekinthetők.