Mészöly Miklós: Film

Mészöly Miklósnak e regénye az irodalmi kísérletezés emblémájává vált. Esztétikai értékét, különlegességét a kritika is elismerte, ám folyamatosan hangsúlyozta, hogy a regény nagyon próbára teszi az olvasót, és csak az elszánt irodalombarátok tudják élvezni. Az atléta halálától (1966) Mészöly műveiben folyamatos mozgás figyelhető meg a narrátor szerepének és személyének elbizonytalanítása, visszavonása tekintetében. A szerző számára úgy tűnhetett, hogy ennek az írásmódnak az eredményeként egy „objektívnek” tartható próza teremthető meg, s ennek a szándéknak a leginkább szélsőséges határokig elvitt, kísérletező alkotása a Film.

A narrátori szólam nézőpontját egy filmfelvevő kameráéhoz igazítja a szerző, amely egy idős házaspárt vesz folyamatosan, amint szokásos sétájuk során a Moszkva tér mögötti domboldalon, a Városmajor szélén csoszognak a közeli utcákban. Ez az önmagában rövid epikai cselekmény kap több mint kétszáz oldalnyi kifejtést a regényben. A kibővítés egyik iránya, hogy a két főszereplő minél pontosabb, részletesebb, naturálisabb leírását adja a narrátor, mindent rögzít a lehető legkisebb arcrándulásig, bőrhibákig, önkéntelen reflexmozdulatig. A másik irány, hogy a narrátor az öregek által látott, és a kamera objektívje által befogható tájat, épületeket, utcarészleteket aprólékosan leírja, lajstromozza. A környezet leírása nemcsak a megírás regénybeli jelen vonatkozásában lesz fontos, hiszen a Városmajor és környéke múltjának felelevenítése is meghatározó szerepet kap a 19. századi, kiegyezés körüli térrendezéstől kezdődően a 20. század elejének állapotán át az 1945 januárjában bekövetkező tragikus események színhelyének megállapításáig. A narráció sajátossága, hogy végig többes szám első személyű általános alanyt használ. Ez részben arra utal, hogy a forgatás műveletét egy egész stáb végzi, másrészt a többes számmal az elbeszélő az olvasót is bevonja a film elkészítésének történéseibe. Az általános alanyúként is érthető történetmondás minden eseménydarabkát szimbolikus jelentéssel ruház fel. A középpontba állított idős házaspár gyengesége, sebezhetősége és végül halála így mindannyiunk esendő és véges voltát jeleníti meg. A regény narrációja azonban nemcsak az általánosítás irányában hat, mert ezzel ellentétes jellemzői is vannak, azaz igyekszik nagyon pontosan és konkrét viszonyokra utalva elmesélni a történetet. Az idős házaspár egy jól körülhatárolható helyszínen (Budapesten, a Moszkva tér mögött, a Csaba utcában), egy jól meghatározható időben tartja hosszú sétáját (az 1970-es évek első évei). Ehhez a tér-idő koordinátaponthoz kapcsolódik a már említett történeti ismeretanyag diakrón tengelyként, míg a tétova séta útvonala, az ott megpillantott személyek, események és emberi viszonyok szinkrón tengelyként. Mind a diakrón, mind a szinkrón tengely mentén számos motívum bővíti a jelentéshálózatot olyan sűrűségűre, hogy azt a szokásos, laikus olvasási módok már nehezen tudják feldolgozni. A látványként leírt korabeli és régebbi utca- és épületrészletek, a természeti környezet átalakulásának egyes fázisai, a néven nevezett benne lakók különös történetei mind-mind új jelentéssíkkal egészítik ki az egyébként nem túl fordulatos cselekményt.

A több rétegben elhelyezett idősíkok közül kiemelkedik a történet párhuzamos, bár pontosan nem meghatározott párjaként Silió Péter 1912-ben játszódó személyes tragédiája. Silió véletlenül belekeveredik a Nemzeti Múzeum előtti munkástüntetésbe, s onnan sebesülten menekülve jut el a városmajori szőlőkig, ahol váratlanul meggyilkolja az ott lakó Sax Simon kötélverőt. A bíróság tettéért halálra ítélte. Részben e gyilkossági ügy, részben a narráció múltat kutató elbeszélésmódja miatt a regény a krimi műfaji jegyeit is felmutatja, ám a történet végére semmiféle leplezést, bizonyítást, igazolást nem kapunk. Silió története és az öregek történetszála között ok-okozati viszony nem épül meg, noha időbeli érintkezésük az 1910-es évek elején lehetséges volna. A kamera objektívjéhez igazodó történetmondás az „objektivitás” látszatát kelti, ám ezzel ellentétben áll a mesélő törekvése, hogy az egyes gesztusok és látványelemek értelmezésének olyan tág teret adjon, amennyire csak lehetséges a prózai műalkotásban. Az elbizonytalanító határozók, a feltételes mód sűrű használata, az egymásnak ellentmondó mellékmondatok, az időbeli előre- és visszautalások hatására az olvasó már nehezen tudja megállapítani a történetvezetés pontos irányát.  

A regény szövege 1975-ben, a Kortárs folyóiratban jelent meg négy részben, s rögtön kiváltotta az irodalmárok érdeklődését; Farkasházi Zoltán már a negyedik rész megjelenésével együtt adta közre kritikáját. A korabeli recepció a megformálás újszerűségével nehezen tudott mit kezdeni, a Mészöly-prózára alapvetően jellemző jegyeket (tárgyilagos, értékelésmentes, pontos elbeszélésmód; nagyon összetett motívumrendszer; a világba vetett ember összetett értékrendszerű bemutatása) azonosították, de az egész regényre vonatkozó átfogó értelmezés mind a mai napig várat magára. Más országokban is elismerték Mészöly kísérletének értékeit, a könyvet sok nyelvre lefordították. A regény cselekményének ötletéből Surányi András készített filmet 2001-ben Film... címmel. A feldolgozás jelentősen eltér Mészöly regényétől, abban a tekintetben is, hogy korántsem használ olyan újító megoldásokat, mint a regény.