súgó szűrés
keresés

Mészöly Miklós: Az atléta halála

Szerző
Mészöly Miklós
Kiadás éve
1966
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
254
A szócikk szerzője
Thimár Attila

A prózatörténeti fordulat kezdetét – főként Esterházy Péter későbbi megnyilatkozásait véve alapul – rendszerint Ottlik Géza Iskola a határon című regényéhez köti az irodalomtörténet-írás. Mészöly Az atléta halálában folytatta és kiteljesítette az újonnan jelentkezett szemléletmód törekvéseit. Mindkét mű legfőbb kérdése, hogy milyen módszerrel tudunk elmesélni, rögzíteni egy emberi élettörténetet vagy annak egy részét. Ki és milyen pozícióból, milyen tudás birtokában mesélheti el, hogy mi történik velünk igazából.

Az atléta halála főszereplője, Öze Bálint nagyjából egyidős Mészöly Miklóssal, ezért Ottlikhoz hasonlóan adódik a megfeleltethetőség a szerző és a főhős között (még akkor is, ha Mészölynél az egyes szám első személyű narrátor nem a főhőse a műnek). A történetet Hildi, Öze Bálint élettársa, szeretője meséli el, aki egyúttal az atléta legfőbb segítője, hogy amaz megfejtse önmagát és megtalálja belső békéjét. Az epikai történet tehát nem két egymástól független narrátor (Ottliknál Bébé–Medve) eltérő látószöge okán kap plasztikusabb képet, hanem a főhős szavainak és cselekedetinek a narrátor, Hildi általi folyamatos kommentálása, értelmezése miatt. Mivel a narrátor nő, a főhős pedig férfi, automatikusan előkerülnek a férfi-női kapcsolatok alapkérdései is: a nyitott és zárt viselkedések, a rejtőző gesztusok és váratlan kitárulkozások, a megértés és elfogadás megélésének eltérő módozatai.

A regény a futóbajnok Öze Bálint váratlan és tragikus halálával kezdődik, s szeretőjének visszaemlékezéseiből bontakozik ki a halálesethez vezető út. Pontosabban az, hogy Hildi miként tudja rekonstruálni magában a történteket úgy, hogy magyarázatot találjon szerelme halálára. A nyomozáshoz hasonlító lelki feltárási munka miatt a regény magán viseli a krimi műfajának vonásait is, izgatottan várjuk, hogy a mű végére valamiféle egyértelmű magyarázatot kapjunk. A fő tanulság azonban az, hogy semmit nem tudunk pontosan rekonstruálni, s ennek következtében hitelesen elmesélni. Sem az egyes emberek életéről – a narrátor Hildiéről sem –, sem a kisközösségeket összekötő rejtett hálózatokról – mint a főszereplő atléta gyermekkori baráti köre –, sem a családi kapcsolati rendszerek furcsa villódzásairól, sem Bálintnak bátyjával és annak feleségével való viszonyáról nincsenek biztos ismereteink.

A „nyomozás” mint motívum és mint cselekedet segít a narrátornak, hogy ne legyen érzelgős a tragikus halálest után, a szubjektivitást lehetőség szerint háttérbe tolva, tárgyilagos képet rajzoljon arról az életútról, amely a Vlegyasza völgyében egy felkészülési edzésen váratlanul lezárult. A visszaemlékezés apró megfigyelések felsorolásából, történetdarabkák egymás mellé helyezéséből, régi párbeszédek felelevenítéséből áll, kiegészítve tárgyak felsorolásával, helyszínek aprólékos leírásával. Mindezeket Hildi elbeszéléséből tudjuk meg, s ezért Bálint gondolatairól, érzelmeiről, lelki szerkezetének finom működéséről alig árul el valamit a szöveg, inkább csak kívülről megtapasztalható cselekedeteit, mozdulatait, ruhaviseleteit látjuk. Ez az írástechnikai módszer később Mészölynek megkülönböztető ismertetőjegye lesz.

A cselekmény a főhős, Bálint lassú átalakulásának folyamata, ahogy az atletizálásból kiábrándulva és ezzel együtt a civilizált világot egyre inkább maga mögött hagyva elvonul a természet felé, hogy ott esetleg új életet kezdhessen. A futás feladásának, abbahagyásának kudarca végül is az életét követeli. A szöveg ezzel a kivonulási folyamattal párhuzamosan válik egyre líraibbá, míg a nagy zárójelenetben, a Vlegyaszán töltött utolsó két hét leírásában már egészen lírai, és nem a történésekre, hanem pusztán a benyomásokra koncentrál a mesélés.

A mű pontosan meghatározható magyar történelmi valóságban játszódik, 1953-ban és az azt megelőző másfél évtizedben, ám a korabeli politikai és ehhez kapcsolódó társadalmi háttér és az ebből adódó növekvő feszültség csak nagyon finom vonalakkal felfestve húzódik a cselekmény mögött. Az éppen felállított Sztálin szobor, a visszautasíthatatlan társadalmi „kérések”, a nagy fekete autó szerepeltetése szinte esetlegességnek tűnik a futóbajnok saját görcsei és teljesítményhajszolása mellett. Másrészt a korszak embert próbáló jellegét mutatja, hogy az emberi kapcsolatok mindegyike vagy tönkre megy vagy veszélybe kerül, akár a gyermekkori barátságokról, akár Bálint és egykori szerelméről, Pécsi Piciről, akár Bálint és bátyja kapcsolatáról van szó, s ebbe a körbe még az atlétának Hildihez fűződő viszonya is beletartozik.

A korabeli recepció nehezen tudott mit kezdeni a művel. A kritikusok értékelték az írástechnikai újításokat, a metaforális regényszerkesztést, de a cselekményben jóval célirányosabb vonalvezetést vártak volna el. Hasonlóképpen kommentálta az alkotást Németh László is, akinek Mészöly külön elküldte, hogy kikérje véleményét.

Az atléta halála értékelése azóta megváltozott, mára alapműnek számít a 20. századi magyar irodalomban, narrációpoétikai megoldásai közül több a későbbi szerzők műveiben is megjelent, a világról alkotott képzetek tárgyilagos számbavétele és filozófiai reflexiókkal kísért megértése például Nádas Péter prózájában köszön vissza.

Irodalom

Béládi Miklós, Mészöly Miklós Az atléta halála, Kritika, 1966/5.

Thomka Beáta, Tisztaság, arány, kényszeríttetlen geometrikusság, és A jelenlét szemantikája = Uő., Mészöly Miklós, Pozsony, 1995, Kalligram Kiadó.

Nagy Boglárka, „Egy séta törmelékei” (Az atléta halála körül), Jelenkor, 2002/1.

Tandori Dezső, Mészöly Miklós prózaírásáról, Jelenkor, 2002/1.

Mészöly Miklós levelesládájából, közreadja Fogarassy Miklós, Holmi 2004/2. (Az évfolyam 12. 13. szám alatt fontos levélváltása Németh Lászlóval Az atléta haláláról.)