súgó szűrés
keresés

Ferdinandy György: Szerecsenségem története

Szerző
Ferdinandy György
Kiadás éve
1988
Műfaj
elbeszélés
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
336
A szócikk szerzője
Pécsi Györgyi

Az összesen hat – alcíme szerint – elbeszélést tartalmazó Szerecsenségem története az akkortájt Puerto Ricóban élő ötvenhatos emigráns író első Magyarországon megjelent könyve. De nem tekinthető reprezentatív életmű-válogatásnak, ugyanis első három, a hatvanas-hetvenes években magyar nyelven írt modern kísérleti elbeszélésköteteiből egy írást sem válogatott be (Nemezio Gonzales egyetemi tanár beszéde a Fekete-erdő állataihoz). E kötet mindegyik darabja a nyolcvanas évek termése, s közülük csak a címadó elbeszélés nem jelent meg korábban kötetben Nyugaton. Némileg elbizonytalaníthatja az olvasót, hogy a könyv nem közöl tartalomjegyzéket (ami kiadói figyelmetlenség miatt is elmaradhatott), ám ily módon az egyes darabok akár szorosabban összetartozó elbeszélésfüzérként, ciklusként is értelmezhetők.

Talányos az egyes szám első személyre utaló cím, s a talányosságot a kötet végig fönntartja. Öt elbeszélés narrátora egyes szám első személyben beszél (csak a Mágneses erővonalak főhőse harmadik személyű, Yuri), azonban ennek a narrátornak, illetve a főszereplő Yurinak az életeseményei nagyrészt egybeesnek – az esszéiből, interjúiból ismert – biografikus szerző valóságos életével. Ráadásul a „szerecsenségem” címbe emelt fogalma az idegenség állapotára utal, megelőlegezve, hogy a hazáját vesztő, hontalanná váló Ferdinandynak életvallomása, memoárja lenne a könyv. A memoár egyrészt valamiféle rendezettséget feltételez, leginkább időbelit, illetve a fontosabb életesemények több-kevesebb arányosságát. A kötet hat elbeszélése viszont hat önálló fragmentum, s annyiban tartoznak össze, hogy mindegyik ugyanazon tónusban, s ugyanazon személy élettörténetét (élettörténete körüli eseményeit) meséli – olykor átfedéssel, olykor motívumismétléssel. Másrészt a memoár a valóságosra, a hitelességre törekszik, Ferdinandynál azonban rendre keveredik a valóság és a fikció.

A kötet rendhagyó darabja a Titótól Truijjóig című írás. Itt a műbeli író egy, a szigeten rekedt emigráns, Létai úr élettörténetét kísérli meg elmesélni – az öregségére elmagányosodott Létai úr kérésére. A magyar irodalom más, monológgá formált egyszemélyes szociográfiáival szemben (Móricz: Boldog ember; Csalog Zsolt: Parasztregény) – mint Szilágyi Zsófia rámutatott – lényeges különbség, hogy az adatközlő és a lejegyző egyenrangú szereplők. A fogamzásgátlóval üzletelő Létai úr a tőle elidegenedett gyerekei számára akarja megíratni az íróval az életét. A narrátor viszont a fogalmazásgátlással szembesül: hogyan lesz a sok „összevissza” beszédből hiteles, érdekes és (a felkérés szerint) sikeres szöveg. Az oral historyra emlékeztető anyaggyűjtés helyett a narrátor beszélgetve hallgatja az öreget, és rendre – olykor terjedelmes – kommenteket fűz nemcsak a hallottakhoz, de általában és a személyes életében is megtapasztalt magányos emigráns sorshoz. („Százával élnek ilyen magukra hagyott férfiak a szigeteken. […] Kapirgálunk hát, spicces humanisták, megpróbálunk ezt-azt, könyvet írunk, nemzünk egy-egy gyereket.”) Az elbeszélés az emlékezés természetének és a megírhatóság, rekonstruálhatóságnak a játéka, a megírhatóság bizalmával: „Ezen a ponton vettem észre először, hogy a történet lassan összeáll.” – és a megírhatatlanság bizonyosságával: „Ki volt valójában? Most már ki tudná megmondani. Rejtőzött, mindvégig tökéletesen.”

Ferdinandy sokszor elmondta, megírta, hogy ő nem fikcióra támaszkodva konstruál műveket, nem is a valóságot akarja rögzíteni, hanem a maga személyes életét elmesélni, és azt, amit maga körül látott, hallott. A kötet másik öt elbeszélése Ferdinandy valóságból és fikcióból épülő emlékezet-elbeszélése. Az emlékezések főbb csomópontjai a II. világháborús budai gyerekkor, az ’56-os forradalom, a franciaországi és a Puerto Ricó-i emigráns lét, házassága, valamint a kórházban vegetáló apa alakja. Nem főtörténet szervezi az írásokat, hanem hétköznapi történetmozaikok, a részletekben kalandozó emlékezés, melynek végső célja a múltra és jelenre vonatkozó önreflexivitás. Az elmúlt idő nyomába ered, történetekre, helyszínekre, sorsokra emlékezik, újra és újra fölméri emberi kapcsolatait, veszteségeit, rendre számvetést készít, jól döntött-e, amikor ’56-ban elment Magyarországról, majd elment Európából is, hol van otthon, otthon van-e egyáltalán a világban.

Láthatóan Ferdinandy, korai modernizmusától elfordulva, a magyarországi olvasók felé nyit, későbbi kötetei pedig még inkább a hazáját elhagyó, sehol nyugalomra nem lelő „emigráns író” szerepében mutatják. Nóvuma viszont, hogy a hazavesztés(eke)t nem csak veszteségként rögzíti, de a nagyvilágban örök úton levő nyereségének toposzaként is.

Ferdinandy elégikus, verbálishoz közel álló stílusú rövidprózájának célja, értelme maga a mesélés, a kommunikáció fönntartása és megerősítése. Politikai okok miatt az emigráns sors személyes emlékezetfolyamata Magyarországon a rendszerváltozásig megszakadt, a kétszázezer ’56-os magyar kivándorlása nem volt több és más, mint absztrakt történelmi adat. Viszont a múlt áthagyományozása a személyes emlékezetek áthagyományozása által válhat bensőségessé, személyessé. „Az emlékezet kommunikációban él és marad fönn; ha ez utóbbi megszakad, illetve ha a kommunikációban közvetített valóság vonatkoztatási keretei változást szenvednek vagy akár elenyésznek, a következmény: felejtés.” (J. Assmann) Ezt a kommunikatív emlékezet-űrt, emlékezethiányt töltik ki Ferdinandy György elbeszélései, múltra emlékezései. Az író kialakított egy jól működő stílust, modort, tónust, a bensőségesen, önreflexíven emlékező-elbeszélő íróét, és nem tesz mást, mint e modorban elmeséli és újrameséli a maga és körülötte élő emberek életét, az olvasó számára pedig megképződik az ötvenhatos emigránsok sikerekben, de főleg kudarcokban gazdag víziója.

Irodalom

Pécsi Györgyi, A rövidpróza mestere, Irodalmi Jelen, 2005/augusztus; Uő., FolytatódikÍrások és olvasások, Miskolc, 2007, Felsőmagyarország Kiadó.

Szilágyi Zsófia, Ferdinandy György, Pozsony, 2002, Kalligram Kiadó.