súgó szűrés
keresés

Csoóri Sándor: Nomád napló

Szerző
Csoóri Sándor
Kiadás éve
1978
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
469
A szócikk szerzője
Papp Endre

Csoóri Sándor esszéírása az 1960-as, ’70-es évekre bontakozott ki. A költő és a majompofa (1966), a Faltól falig (1969) és az Utazás félálomban (1974) című kötetek első összegzését a Nomád napló jelentette. Tematikája szerteágazó, műfaji jellege változatos. A kultúrával, a nyelvvel és az irodalommal kapcsolatos esszék mellett helyet kapnak a magyar irodalom klasszikusairól és az író kortársairól készült portrék és elemzések, az idegen nyelvű irodalmak fontosnak látott alkotóit középpontba állító gondolatfutamok, a képzőművészetet tárgyaló írások, illetve a népköltészet, a folklór új értelmezését adó, a személyes hétköznapi élet élményi reflexiói. Témája lehet Sziszüphosz mítosza éppúgy, mint az anyanyelv valóságteremtő ereje; számon kéri 1956 drámai művészi feldolgozását, vagy vitázik Marshall McLuhan jóslatával a Gutenberg-galaxis végéről. Az elmélkedésre ösztönzők névsora felvonultatja Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit, Kosztolányit, Németh Lászlót, Illyést, Veres Pétert, Tornai Józsefet, Szervátiusz Tibort és Jenőt, Orosz Jánost, Szécsi Margitot, Nagy Lászlót, Paul Éluard-t, Jeszenyint, García Lorcát, Gregory Corsót.

Csoóri stílusát a megismerés és a lényegmegragadó megnevezés összhangja jellemzi. Képei, metaforái, gondolati párhuzamai váratlan és szokatlan értelmi társításokat, illetve gazdag érzelmi regisztereket hordoznak. Kedvelt kifejezőeszköze a szóképekbe és mondattani alakzatokba foglalt fogalmi és jelentésbeli végletek drámai egybekapcsolása. Irodalomelméleti, poétikai okfejtésében a Csoóri-esszé a látomás, az absztrakció, a szürrealitás, a történelmi és kulturális hatások egyidejűségének logikáját vizsgálja és szemlélteti. „A költői kép, a mítosz nem utánozza a világot, hanem legsűrűbb jelentését közvetíti. Megszünteti az ábrázolás szükségét, kiindulópontját, hogy minél gyorsabban bekapcsoljon bennünket a legegyetemesebb tevékenységbe: a kifejezhetetlen világ átélésébe” – írja Csoóri Aképek erejében. A teljes idő befogadásának igénye formálja szövegeit, az ideiglenesség, a történelem megcsonkításának kényszerével szemben. Ennek az elgondolásnak a jegyében szembesíti az Utazás félálomban című élménybeszámolójában a kelet-európai népek közös sorsát és gondjaik kibeszéletlenségét Európa nyugati felének közönyével és számító racionalizmusával. Célul tűzi ki olyan mondatok keresését, melyek „Közép-Európa, Dél-Európa, Kelet-Európa egymásba kapcsolódó jövőjét rejtegetik”. Csoóri meggyőződése, hogy „az irodalom, de főként a költészet léte az individualitáson: a személyesség teljes mozgósításán áll vagy bukik. […] a politikával átitatott személyességen áll vagy bukik a világé is” (A pályakép zavarai). A világ fölfedezése után a világ múltját és a világban minden embert is fel kell fedezni. Értelmiségi küldetéseként arra törekszik, hogy megszüntesse a távolságot a felismert és a kimondható igazságok között.

Csoóri Sándor vált a folklórhagyomány magyarországi újrafelfedezésének egyik ösztönzőjévé azáltal, hogy esszéiben a népi kultúrát az új modern szintézisteremtés alapjává tette. A Németh László által megfogalmazott bartóki mintát világképi modellé avatta. Bizonyítani igyekezett, hogy a népköltészetben nemcsak a realizmusnak, hanem minden, Európában eddig történelmileg kialakult stílusnak – a szürrealizmusnak, a szimbolizmusnak, a groteszknek, a naturalizmusnak – is megtalálható az őspéldája. Népballadáinkat egyetemessé növesztett jelképként fogta fel, melynek legmagasabb rendű formája a megrendülés. „Legnagyobb részük azt sugallja, hogy »egyedül vagyunk, könyörtelenül«; hogy az ember magára hagyatottságában maga dönt sorsa felől” (Egykor elindula tizenkét kőmíves). Elfeledettségük tényében is igazolva látta az író, hogy a magyar szellem fejlődéséből kimaradt a magyar nép és a múlt alaptermészete. Hiányzik esztétikai tudatunkból a sorssal illúziótlanul szembesülő legmagasabb fokú valóságérzék, a drámaiság. Egy „törvény” lepleződik le: „Társadalmi életünkben a félmegoldások örökös ismétlődése és szellemi életünkben ugyanígy a végletektől való örökös tartózkodás”.

„A Tenger és diólevél cím maga is századunk végleteit és roppant feszültségeit átfogó, összefogó igény és lehetőség metaforája” – méltatta a könyv leghíresebb, világképösszegző, önéletrajzi esszéjét Kiss Ferenc. „Az önéletrajz szabad mozgásában olyan organikus világkép bontakozik ki, amelyikben funkcionálisan kap helyet Csoóri számtalan meghatározó élménye az amerikai felhőkarcolóktól a szatmárcsekei temetőig, a beatköltészettől a magyar népballadákig, József Attilától Ginsberg költészetéig” – szemléltette összetettségét Görömbei András. Az esszéíró kudarcsorozatként, a válságok szakadatlan folyamataként látja az európai kultúra és civilizáció újkori történetét: a racionalizmus „eszméletvesztéseként”, az általános relativizmus érzésének egyetemes érvényűvé válásaként értelmezi. „Mi, huszadik századi emberek, mindnyájan elvarázsolt szarvasfiak vagyunk. Régiek nem maradhatunk, de az új világ lekenyerező szavát se hallhatjuk meg ellágyulva. A varázslat nyűge alatt is egyetlen megőrző eszménk lehet: vissza kell hátrálnunk a tiszta forrásokhoz.” A „tiszta forrás” bartóki jelentésében Csoóri az emberi természet mélyén rejtőző evidenciákat érti: a mindenkiben közös, de elfojtott emberi értékeket. Hasonlóság tárul fel az ősi és a legújabb világkép között, hiszen „mitológiai természetességgel összeértek” az idők. A népi kultúra az újragondolásban a teljesség modellje lesz: az európaiság és népiség összhangjának mintázata. „Az egyetemesség irányába és a magyarság önkifejezésének a legtisztább pillanatáig azok jutottak el”, hangsúlyozza Csoóri, akik kulturális kettősségünket, elit és népi műveltségünket, nyugati és keleti jellegünk szélsőségeit képesek voltak személyiségük erejével harmóniába hozni. A népi művelődés az egész magyarság tulajdona, életben tartása emberi tüntetést jelent az eltömegesedés ellen. Az értelmiségre hárul a feladat, hogy az évszázadokon keresztül felhalmozódott tudást és érzékenységet őrizze.

Irodalom

Kiss Ferenc, Csoóri Sándor, Budapest, 1990, Magvető.

Görömbei András, Csoóri Sándor, Budapest, 2010, Nap.

Simon Zoltán, Csoóri Sándor: Nomád napló, Kortárs, 1980/8.

Alföldy Jenő, Az érzékenység megtartó ereje, Élet és Irodalom, 1979. április 28.

Tüskés Tibor, Egy nomád a huszadik században, Jelenkor, 1979/11.