súgó szűrés
keresés

Kalász László: Parttól partig

Szerző
Kalász László
Kiadás éve
1970
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
94
A szócikk szerzője
Jánosi Zoltán

Az észak-borsodi faluban született s haláláig e peremvidéken élő, első verseivel (Anyámnak kontya van; Szarvuk hegyével; Harminc hattyútojást leltem) debreceni egyetemista korában feltűnt Kalász (1937–1999) a Szánj meg, idő című első könyve (1967) után néhány évvel a Parttól partig című második kötetében meghatározóan rögzíti költészetének alapmotívumait és főbb műfajait. A szülővidékén tanítóként dolgozó alkotó a Bódva-völgy népi kultúrájából, a Bibliából, a Kalevalából és főképp József Attila, Nagy László és Jeszenyin költészetéből táplálkozva alakította ki meghatározó stílusvonásait és verstípusait. Műveit azzal is egyedivé tette, hogy a megírt vers első szavait emelte verscímmé, írásjeleket alig alkalmazott, a különálló műveket pedig egyetlen versfolyamnak tekintette. „Miért szakítsam meg írásjelekkel a meditációt? – vallotta. – Hiszen a mondanivaló, az élet úgyis igen sok bukkanón megy át, mint a patak is sok kavicson, kövön, zuhatagon zúdul át.” A származásából is fakadó szociális érzékenységéhez a tájhaza és az emberi környezet sugallatára társította hozzá a nép- és műköltészet értékeit. Olyan alkotói útra lépett, amely líránk „bartóki” irányaként a népi és az archaikus kulturális tradíciókat az aktuális nemzeti történelem értelmezésével és az adott kisvilág szociális helyzetének elemzésével kapcsolta össze.

Alkotásainak legfontosabb esztétikai eredményeként két jellegzetes műfajváltozatot hozott létre. Az egyik a sűrűvé koncentrált, olykor szinte miniatűr „bartóki dal”, a másik a „kalevalai” ihletésű hosszabb költemény. Az első műfajtípusban József Attila és Nagy László „bartóki” alkatú dalainak eredményeit folytatta, a másikban a Kalevalából és a magyar népköltészet örökségéből táplálkozó, epikus és drámai vonásokat is hordozó „félhosszú” műfajt alakított ki. A Kalevala hatása Kalász parányi „bartóki” dalaiban is egyértelműen tetten érhető. A versek hőse igen gyakran valamilyen szituatív, rituális keretbe foglaltan mutatkozik. (Nálam nagyobb; Az árnyékokat) E dramatikus-epikus erőrendbe izzó fényekkel áramlik be az archaikus (A halál; Nyár) és a keresztény mitológia is (Akkor Krisztus; Alszik).

Kalász „bartóki” dalai nem futó hangulatokat, oldottabb, lazább érzéseket közvetítenek, hanem rendkívül kiterjedt látóterű és intenzív létállapot-sűrítmények. Ítéletet, élményt, látomást, világképet, történelmet, élethelyzetet, mítoszi és racionális alapállást tükröznek egyszerre, s mindezt ellenpontozó, polifon poétikai erőtérben. Epikát, drámát, lírát tömörítve magukba, egyszerre ősköltészeti gesztussal és a korszerűség villogó dinamizmusával formálják verssé a Trianon után a geográfiai perifériákra rekesztett területen élők sorsát. Az erdők, hegyek, vizek s egy keletről katonai erővel importált szellemiség erői közé zárt emberi közösség mindennapos, de a peremlét ellenére is nemzeti és egyetemes problémáit – s a költő személyes létének ütközéseit, derűit és válságait is. E dalokban Kalász legfontosabb témáiként az emberi-nemzeti kifosztottság (Szarvuk hegyével; E táj), a személyes és történeti kilátástalanság (A nappal nyakán kés; Zsebmetsző gondok), a perspektíva-hiány, a sivár tájjal és a szellemi környezettel küszködés (Tehetetlenül; Foggal és körömmel), a pusztulás fájdalma (Hull az égből), a vidék és az ember archaikus vonásokkal teli kapcsolatrendszere (Énhozzám lejönnek; Erejüket meglelték), a szűkebb táj s azon át a haza szeretete (Megáll a szél; E tájról), a családi lét, a szerelem, a barátság szigetként megképződő erői (Tíz éve; Ledobom ruhámat; Fölemelni e tájat) nyilatkoznak elsősorban meg. A sokféle skálán – hol a ráolvasások (Illatozz; Hívesedbe), hol a rítus, a mítosz (Nagy sas; Alszik), hol az erőének, diadalének (Bolondnak kéne lenni) közelében – felhangzó Kalász-féle „bartóki dal” sokszor archaikus imitáció is. Egyszerre nyit meg mágikus, mitikus és szürreális tartalmakat, miközben az archaikus-primitív világ szemléletét idéző aurában a valóság eleven tipologizálása üt át: „ha ráütnék a Holdra / csendülne és forogna / ha ráütnék az égre / csillag pattogna égne” (Bolondnak kéne lenni) Ez az eljárás a nyelv poétikai funkcióit szinte az első megnevezés atavisztikus állapotára, archaikus poétikai koreográfiájára, jelentés- és hangtanára kopírozza rá: „körmeim a gallyakon nőnek / a Napot is kikaparom” (Megdől az ég) Olyan kort idéz meg versvilágában, amikor a líra, az elbeszélés, a dráma még szinkretikus egységet alkottak a rítusban és a mítoszban.

A költő műfajkísérleteinek terjedelmi ellenpólusán az elsősorban a Kalevala ösztönzésein kialakított költeménytípus helyezkedik el. A „kalevalázó félhosszú vers” a Kalász-esztétikában egyszerre jelent stílusimitációt, intertextuális kapcsolatlétesítést, új poétikai érték- és formakeresést s (az alkotói szemlélet archaikus átformálásával) gyakran önstilizációt is. A Kalevala motívum- és formavilágából táplálkozó Kalász-művek középpontjában a Végtelen rét havában áll. Benne összegzésszerűen és illusztrációs értékkel szemlélhetők mindazok az értékvonások, amelyek a finn művet forrásként alkalmazó hosszabb terjedelmű Kalász-verseket jellemzik. A szülővidék szűkebb tárgyi és szellemi közege a műben a kalevalai mítosz tereibe emelkedik. Az itt élő költői személyiség – és gyakran embertársai is – az eposzbeli hősök vonásaival telítődnek. A konkrét magyarországi társadalmi feszültségek erővonalai ugyanakkor meghatározóan ütnek át a Kalevala-emlékidőn és stílusimitációin is.

A Parttól partig kötetben erős típusvonásokkal megjelenő Kalász-versek azért különleges státusúak a kor lírájának „bartóki” törekvéseiben, mert legjobb darabjaiban szerzőjük egy szegény és izolált történelmi és kulturális peremvidék tradícióiból és aktuális emberi-társadalmi helyzetéből képes – elődeihez viszonyítva is – az archaikus „poétikára” figyelő szintézis új minőségű vonásait megjeleníteni.

Irodalom

Cs. Varga István, Költő a Bódva-völgyben, Edelény, 1998.

Iszlai Zoltán, Kalász László: Világ, menj világgá!, Élet és Irodalom, 1993/7.

Jánosi Zoltán, Kalász László „bartóki” dalai = Uő.: Idő és ítélet, Miskolc, 2001, Felsőmagyarország Kiadó.

Kabdebó Lóránt, A Hetekről = Uő.: Versek között, Budapest, 1980, Magvető.

Zimonyi Zoltán, „A törékeny mindenség ér-futásai”. Kalász László költészetéről, Tiszatáj, 1975/69.