súgó szűrés
keresés

Szepesi Attila: Pitypang-királyfi

Szerző
Szepesi Attila
Kiadás éve
1980
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
100
A szócikk szerzője
Tóth László

Nehéz kiválasztani Szepesi Attila (verses)kötetei közül egyet, hogy azzal jellemezzük költészetét. Nehéz, mert életműve olyan egységes és egyenletes, hogy bármelyikkel megtehetnénk. Vagyis kötetei, bár időben több mint fél évszázadot fognak át, egybe is olvashatók, együttesen is értelmezhetők, más szóval: egy-gyökerűek. A dilemma így természetesen pályája legelső szakaszára is érvényes. Hiszen e korai könyvei is egymásból s egymásra épülnek, s új és új jelentéstartalmakkal gazdagítják egymást.

Első verseskötetével, Az üveg árnyékával Szepesi huszonnyolc éves korában, 1970-ben jelentkezett (korábban szerepelt már a fiatal költőket indító 1968-as Első énekben, illetve az 1969-es Költők egymás köztben is), s az évtized végéig további három verseskötetet (Hegedűs-ének, 1973; Az éjszakára, 1979; Pitypang királyfi, 1980) és egy gyermekversgyűjteményt (Zöldvári ének, 1979) adott ki. De még ezeket megelőzően, illetve első kötetével egy időben Oravecz Imrével, Szentjóbi Tamással és Tábor Ádámmal egyike volt annak a négy fiatal költőnek, akik között Weöres Sándor a Kossuth-díját – pályakezdésük segítéséül – Pásztor Béla-díj néven szétosztotta. Ami első verseit, köteteit illeti, azok a weöresi iskola jegyeit tükrözték, bár inkább csak próteuszi alkatában, sokféle verseszményének együttesében, a vaskos realitások és elvont valóságok közötti szüntelen utazásainak magabiztosságában, a transzcendenciák iránti érzékében, a „minden maszk mégis önmaga”, illetve a „hallgatni pontos szavakkal” magatartásában nyilvánult meg nála (mindkét szöveghelyet lásd a Pitypang-királyfi Szabó Lőrincnek ajánlott, a távol-kelet misztikumából építkező Négy tételében). Nem véletlen, hogy a próteuszi alkatot, a szerepversek és a beleélés, az örökségvállalás, az átháramlás jelentőségét Szepesi költészetében épp e kötete kapcsán érdemes hangoztatni (bár valamennyi örvén felhozhatók, mivel annak legjellegzetesebb alkotóelemei), hisz ennek szövegeiben látszanak először összeadódni – a kötet szerény terjedelme ellenére is – létösszegző lírájának különböző dimenziói, miként a „létek és létlehetőségek” összefoglalójának mondja azt annak fülszövege is. A Pitypang-királyfi így a kaland könyve is, a felszabadult – tudatosságában is önfeledt –, minden határon áthágó szellemi kalandé. Ezt jelzik a kötet utalásai, irodalom-, művészet-, zene- és szellemtörténeti reminiszcenciái, allúziói, a különböző kultúrák szimultaneitását bizonyító áthallásai, kulturális idézetei, hivatkozásai (Anakreontól, továbbá a deákos lírától egyfelől, Bornemisza Pétertől Szilágyi Domokosig és Kormos Istvánig, Novalistól és Hölderlintől Saint-John Perse-ig; Heinrich Schütztől, valamint a motettától és a vágáns daloktól az utcai zenészeken át Krzysztof Pendereckiig; az upanisádoktól és a védáktól Kierkegaard-ig; a japán színháztól a theatrum eroticumig; az Apokalipszisét festő Dürertől és Bruegheltől Gulácsy Lajosig). Mint egy helyütt bevallotta, sokáig festőnek készült maga is, a rajzot nem annyira „a külső valóság”, mint „önmaga birtokba vétele” eszközének tekintve, vagy, miként Határ Győző írta róla: „A füle a zene, a keze a képzőművészet, a szíve az írás felé vitte”. Erre utalt Szakolczay Lajos is, aki Szepesi líráját már legelső szakaszában is „kísérletet kísérletre halmozó költészetként” láttatta, s abból mindenekelőtt a „kultúrköröket, ismeretlen tartományokat kihívó daccal egymásba oltó merész időnélküliségét” emelte ki.

A Pitypang-királyfi önarcképpel indul (Önarckép feketében), s első soraival súlyos, komor, városszéli éjszakai tájat idéz, hol „évszak évszázad egyremegy”, melyet az élete deléhez érkezett költő lakásának ablaka foglal keretbe, a „pikkelyes tetők felett az Orion” csillagképpel, a ködön át „masztodon blokkházak derengenek”, s már ebben az egyetlen képében is korok, idők s terek, idő- s térbeli dimenziók ütköznek egymással és rendeződnek egymás mellé. De az egész kötetben egybefonódik a költő lakóhelyét adó város és a természet, felviláglanak az óbudai májusünnepek, lapjain ott komorlanak a pilisi „barlang-éjszakák”, s egy ferenchegyi időmértékes régi emléket idéz meg a kettős kötődésétől szabadulni semmilyen körülmények között nem kívánó költőben: „otthon ülök most róva tétova jelt / fehér papírra gyűlnek a verssorok / hallik az óra percegése / éjszaka van kusza-lábu szél jár.” Ennek mintegy ellenképe a gyermekkorát – gyermekkori városa emlékét – megidéző, erőteljes és mozgalmas képiségű Harminc éve, mely akárha csak egy festmény olvasata lenne. A képiség, a képi ihletés, képélmény mindegyik versének legalább olyan összetevője (eredője), mint az, hogy mindegyik szavakból, illetve hangokból, hangzásokból áll (nem véletlenül nevezte Határ Győző Szepesi verseit „a hang költészetének”, melyekben „még néma olvasásban is tapintjuk dobhártyánkkal a vers hangtestét”). Mert nála kép és szó, látvány és hang(zás) együtt születik, egymást hordozzák és egymást erősítik („áll az idő áll ködben a régi kert / a cinkebokrot gyöngytüzü hó lepi” – tucatjával idézhetnénk kötetéből a címadó Pitypang-királyfi zenébe simuló látványt festő sorait). Ugyanígy a képiség, a képi ihletés, képélmény költészetgeneráló ihletését szentesíti a költő kötetzáró pompás Gulácsy Lajos-esszéje is, melybe egyenesen beleszaladnak a Pitypang-királyfi versei (Gulácsy Lajos éjszakái). De az esszé felismerései, tételei ugyanekkor vissza is vetítődnek rájuk, egyazon látomásvilágon, egyazon gondolati körön belül tartva azokat. Már maga a kötetcím is Gulácsyt villantja elénk, aki, ha igaz róla, mint Kosztolányi tudta, hogy az „ecsetjével verseket festett”, költőnk a tollával írja a Pitypang-királyfi ’festményeit’, ’rajzait’. Hisz azoknak is ugyanaz a „jelenségvilágon való túllátás”, a „megérzések és sejtelmek egybejátszása”, az „idő mélyéből hallatszó zene”, a „homályon átderengő táj, annak véletlenszerűen felvillanó részletei” adják a lényegük, mint a látomásos festőelőd műveinek.

Irodalom

Határ Győző, Elefánt hátán obeliszk. Emléksorok Szepesi Attila költészetéről, Kortárs, 2001/11.

Szakolczay Lajos, Szepesi Attila. In Fiatal magyar költők 1969–1978, Szerk.: Vasy Géza, Budapest, 1980, Akadémiai Kiadó.

Szepesi Attila önvallomása = Költők egymás közt, Budapest, 1969, Szépirodalmi Könyvkiadó.