súgó szűrés
keresés

Tóth Krisztina: Porhó

Szerző
Tóth Krisztina
Kiadás éve
2001
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
108
A szócikk szerzője
Bedecs László

Az ezredforduló magyar költészetének jelentős poétikai kihívása volt a posztmodern játékossága és a modernitás pátosza közti egyensúly megtalálása, egy olyan versnyelvé, amely komoly témákat tud a beszélőtől eltávolítva tárgyalni, húsba vágó problémákat önsajnálat nélkül körüljárni. Tóth Krisztina költészete azért tudott jelentőssé válni, mert a valós, hétköznapi kérdésekkel úgy néz szembe egy női, alanyi beszélő, hogy az önvizsgálatot mindig finom öniróniával itatja át, miközben a nyelv és a forma szépség- és harmóniaigénye megmarad. A dallamok és rímek tisztasága, a vers mint alkotás lecsiszoltsága éles kontrasztban áll a költészetté vált élet boldogtalanságával, nehézségeivel, defektjeivel. Vagyis a költői professzionalitás az életben elkövetett ügyetlenségekkel, hibákkal, kisebb-nagyobb bűnökkel.

Elégikus, a búcsú és a nosztalgia jegyében születő versvilág ez, sajátos hangulata abból fakad, hogy a beszélő nem hajlandó szépnek hazudni azt az életet, azt a kapcsolatot, ami nem az. A szerelem felemelő képei mellett, vagy inkább helyett, a rögvalóság érdekli: a hazugságok, a megcsalások, a konfliktusok, a szerelem múlása, a csalódás, a kiábrándulás. És természetes a fájdalom, ami mindezt kíséri. Fontos kiemelni, hogy női nézőpont, tapasztalat és érzékenység kap hangot a kötetben – mert bár a kétezres években sok más pályatárs is megtalálta ezt a költői eszközt, Tóth az elsők között tudta következetesen és árnyaltan, reflektáltan használni. Természetesen, erőlködés és erőltetés nélkül.

A Porhó a dantei, krisztusi, József Attila-i korhoz, a 32 évéhez elérő költő számvetése. Nem véletlen, hogy a  válogatott és új verseket publikáló kötet épp 33 verset tartalmaz, de a rendhagyó kompozícióban a lírai életmű itt nem a művek keletkezésének sorrendjében tárul fel, hanem – egyfajta retrospektív logika szerint – az újabb versek 3 ciklusát a 3 korábbi, alaposan megrostált könyv anyagának három ciklusa követi, továbbra is időben visszafelé haladva (Az árnyékember – 1997; A beszélgetés fonala – 1994; Őszi kabátlobogás – 1989). Közben jónéhány utalást találunk az életút fordulópontjára: „mi történt, mire volt jó / harminckét éven át e porhó” (Porhó), „Kedves Évike, én most harminchárom leszek" (Szálak), „Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat” (Dosszié).

A számadás gesztusa tehát magát a költői teljesítményt is érinti (és a kötet összeállítója, akárcsak az emlékezet, szelektál), de sokkal hangsúlyosabb a megélt élet, az elvégzett feladatok, az átélt, megélt problémák és bukások, csalódások számbavétele. Az alapvető kérdés a ki voltam és mivé lettem kérdése, mintha az egyes versek, sőt a kötetek is ennek futnának újra és újra neki. A személyiség, a tükörből visszanéző arc az emlékekből épül, az emlékezés pedig a szemlélődésben, a múltba nézésben, sőt a bámulásban jelenik meg legtöbbször: „Bámul, takaróminta-arc, / úgy néz, beletelik a hold” (Néz). Az újabb versekben jellemzően hosszabbak a sorok és versmondatok, ami lassítja az ezzel együtt is dallamosnak, sőt dalszerűnek megmaradó szövegeket, talán azzal a céllal, hogy több idő maradjon az emlékekben megjelenő önmagunk megfigyelésére: „Néz lefelé a lassú vízbe: / milyen mélységes mély a nemrég. / Holdlátta csend, semmit se tükröz. / Mióta folyik ez a képtelenség.” (Budapesti árnyékok)

A kötet, sőt az egész életmű a szerelmi költészetben igazán erős. Az a melankolikus, elégikus, közben pedig önironikus hang legjobban az elhagyott szerelmes nő beszédpozíciójában, szerepében működik. A mindig egyes szám első személyben megszólaló, és nagyon sokszor a szeretett férfit megszólító szövegek felkavaróan érzelemgazdag lírává alakulnak, és épp a beszűrődő játékosság és a kortársakéhoz képest visszafogott irónia segítségével távol tudja magát tartani a pátosztól. Az olyan játékokban , mint amilyen a Néz-ben  például a „fényszem”, a „macskaszem” és a „szőlőszem” emlegetése után sortöréssel az „emlék-szem” kerül elő.

A címben kiemelt porhó a felejtés és a megbocsátás metaforája. A régi, fájdalmas emlékek, a sértettség, a harag is elmúlik az idővel, befedi ezeket az idő pora, mint a piszkos utcát a lassan, finoman szitáló hóesés. Vékony ez a réteg, egyetlen mozdulat elég, hogy amit elfed, újra láthatóvá váljon – de ez már az emberi lélek sebezhetőségére utal. Másrészt maguk a verssorok is olyan szépen, puhán, gyengéden hullnak alá, , mint amilyen a hóesés. De az emlékezés és a felejtés párhuzamos parancsa konfliktusba is kerül, hiszen épp az emlékek jelentik a fájdalmat: azért fájnak az emlékek, mert szépek és értékesek, megőrzésre érdemesek. Minden probléma alapja, hogy akihez kapcsolódnak, az messze jár. Több vers is dramatizálja azt a szituációt, hogy a közösnek tervezett ünnepek a szakítás miatt magányossá válnak. Találó példa erre a Szilveszter című, ahol az emlékek előli menekülés lehetőségét az alvás jelentheti: „át / kéne aludni ezt az estét // aludnom kéne súlyos évekig. / Merülj, merülj, ne juss eszembe, / hogyha a nevem kérdezik, / ne gondoljak a te nevedre.”

Három kötet válogatott versei és az új versek három ciklusa kapott helyet ebben a könyvben, közel másfél évtized munkái, mégis meglepően egységes gyűjteményt olvashatunk. Az első évek versei talán óvatosabbak, jobban igazodnak a mintaként választott hagyományhoz, Lator László vagy Várady Szabolcs költészetéhez, de már azok is a felnőtté váló nő életébe beszivárgó problémákról szólnak. A Porhó záróverse a nyolcvanas években született Zenélődoboz mégis az addigi életmű egészére mondhatja ars poeticaként: „Ugyanazt játssza éppen, újra.”

Irodalom

Eisemann György, Tóth Krisztina: Porhó, Műhely 2002/5.

Jász Attila, Fonalvezetés, Jelenkor, 2002/12.

Margócsy István, A dal árnyéka, Bárka, 2002/4.