súgó szűrés
keresés

Simon István: Rapszódia az időről

Szerző
Simon István
Kiadás éve
1975
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
67
A szócikk szerzője
Vasy Géza

A kamaszkori kötete (Egyre magasabban, 1944) után igazából 1950-ben pályát kezdő Simon István költészetét az akkor nemcsak elfogadott, hanem erősen támogatott realizmus fogalmával közelítették meg. Ő maga kifejezetten realista és népies költő kívánt maradni e fogalmak irányzatos értelmében is: vállalva az Arany János-féle epikai hitelt és a Petőfi-hagyomány közérthetőségét. Következetes kiegyenlítő szemlélete, harmóniaigénye szinte elfeledteti vele az élet diszharmonikus tendenciáit.

Az 1957-ben keletkezett Húsvéti körmenet című versében is ez a harmóniavágy fogalmazódik meg. A természet rendjébe beilleszkedő ember ünnepli itt a törvényszerűen bekövetkező újjászületést, s veszi tudomásul a verejtékes munkát. De a „falu megfáradt, áhitatos, kimosdott népe” számára több ez, mint tavaszünnep; vallásos ünnep is, az álleluja hangja kíséri a határt is bejáró körmenetet.

A hatvanas évek derekára az irodalmi élet tagoltabbá válhatott. Simon István viszont egyre mélyebb alkotói válságba került. A kor minden jelentős lírikusa változtatott a megszólalási módján, viszont Simonnál a hetvenes években nem érzékelhető változás. Az időből kihullani látszó ember majd éppen az idő változásában találta meg azt a fogódzót, azt a harmónialehetőséget, amelyből már valóban a polifónia költői átérzése sugárzik. A személyes lét közeledő befejeződését még nem sejtve, de már a halál árnyékában ismét jelentős versek alkotója lett.

Simon Istvánt többen tekintették a parasztság költőjének, s e nemben az utolsónak. Ez az értelmezés azonban leszűkítő. Képanyagában, figuráiban, szemléletében valóban meghatározó a parasztság adta élménykör. Gyermekkorától kezdve mindig otthon érezhette magát szűkebb szülőföldjén. A felnevelő táj otthonosságérzetét erősítette meg, szépsége pedig líráját gazdagította. Az ötvenes években ezért jellemző verseire az idill, a bukolikus jelleg. A költő egyaránt helyeselte a társadalmi és technikai változásokat. Kiegyenlítő valóságszemlélete kerülte azokat az elégikus és tragikus hangokat, amelyek Nagy László vagy Csoóri Sándor műveiben megjelentek. Ám felismerte, és a maga szelíd szavú módján fel is mutatta azokat a veszélyeket, amelyeket az újabb ipari forradalom az ember számára jelenthet.

1970 táján a költő természetszemlélete már összetettebb. Panteisztikus értelmezése szerint a természetben és az életben sajátos rend, törvényszerűség a meghatározó. E rend lényege a születés–élet–elmúlás. A természet működésében másképp nyilvánul meg a rend, mint az emberében. Ott ismétlődést és változást mutat fel: a természet körforgásában pontosan semmi sem ismétlődik, a két egymás utáni év tavasza is különböző. S van egynyári lét, van évek láncolatán áthúzódó, van emberéletnyi, s van végtelen idő. Ez utóbbi azonban nem a mi életünket őrzi, hanem magát a létet. Az emberi sorsban azonban csak egyetlen körfordulat van, s nincs újjászületés.

Az utolsó kötet összegző és számvetést bemutató versei egy-egy szonettciklus darabjai, valamennyi 1974-ből (Rapszódia az időről; Nyárvégi rapszódia; Többlet; Téli rapszódia). Nem a zaklatottság, a szenvedélyhullámzás, a kötetlenebb szerkezet és ritmus jellemzi az alkotásokat, hanem a kiegyensúlyozott, meditatív elégikus hang és tónus. A szemlélődő költő tárgyias leírásban rögzíti a látottakat. De nem pillanatképet vázol fel, nem is egyetlen képet részletez. A tájkép, a természetkép a téridőben van, állóképek sorozatává, filmmé válik, a mozgás, a dinamika is meghatározóvá. A közeli és távoli képet, a különböző idősíkokat váltogatja. S bár a szöveg gyakran a nyárvégből halad az ősz, a télelő felé, állandó a visszautalás a gyermekkorra és a korábbi felnőtt korra. Megjelenik a régmúlt is, amely egyes pontokon már nem is a történelmi időbe, hanem a mítosziba fordul át. Majd a múlt idő visszacsatol a jelenhez, és a várható, sejthető jövőhöz. A Nyárvégi rapszódiának már a kezdő versszaka is többszörösen összetett, hiszen nemcsak azt jeleníti meg, hogy befejeződött a betakarítás, hanem azt is érzékelteti, hogy elmúlt egy hatalmas korszak is, egy életforma és a hozzá nőtt kultúra is. S a cím is a változásra emlékeztet: ne csak a kései termés betakarítására készüljünk fel, hanem az elmúlásra is. Emberéletnyi időnkben a teljességre kell törekedni, s célszerű szelíden illeszkedni az emberi lét egyetlen körfordulatának rendjéhez. Ezt fejezi ki a Téli rapszódia utolsó szonettje: „A múlandóság talán ostoba / tréfája csak a másként komoly létnek; / de nézd, havával mégis minden tél egy / könyvet növel, ó-fóliánst, hova // föliratik a mag, az ősz bora, / erényünk, bűnünk, s ahogy évre évet / fordít a tél, két jéglap közé préselt / levélként marad az ember nyoma.”

Irodalom

Garai Gábor, Simon István, Téli rapszódia = Miért szép? Verselemzések napjaink magyar költészetéből, Budapest, 1981, Gondolat Könyvkiadó.

Németh G. Béla, Egy gazdag táj gazdag költő fia. Simon Istvánról = Uő., Századutóról – századelőről, MagvetBudapest, 1985, ő Könyvkiadó.

Vasy Géza, Az idilltől az elégiáig. Simon István természetképe = Uő., Sors és irodalom, Budapest, 1995, Széphalom Könyvműhely.

Laczkó András, Simon István, Budapest, 1999, Balassi Kiadó.