súgó szűrés
keresés

Domonkos István: Rátka

Szerző
Domonkos István
Kiadás éve
1963
Műfaj
vers
Kiadás helye
Újvidék
Kiadó
Forum Könyvkiadó
Oldalszám
78
A szócikk szerzője
Toldi Éva

A jugoszláviai magyar irodalomban az 1960-as években jelentős változások mentek végbe. A fiatal írók meg akartak szabadulni a konvencióktól, új kifejezésformákat kerestek, az avantgárdra esküdtek, ami akkoriban a Párizsban megjelenő Magyar Műhely körét kivéve „szitokszónak számított” az egész magyar nyelvterületen.

Ennek a „modern fordulatnak” a letéteményese volt az Újvidéken megjelenő Ifjúság című hetilap melléklete, az 1961-től megjelenő Symposion, amely 1965-ben Új Symposion címen folyóiratként önállósult. A melléklet 1963-ban Symposion Könyvek címmel könyvsorozatot indított. Két alkotó első kötetét jelentették meg ekkor, ám nem tudható pontosan, melyik volt a sorban az első, Domonkos István Rátka és Tolnai Ottó Homorú versek című kötete ugyanis számozás nélkül került ki a nyomdából.

A délszláv kulturális tér nyitott volt a nyugati művészeti irányzatok felé, ennek következtében neoavantgárd költészetfelfogásuk jelentősen elkülönböződött mind a magyarországi, mind a jugoszláviai magyar irodalmi hagyománytól. A fiatal írók a regionalizmus helyett a „tágabb horizontokat” részesítették előnyben. A költészet terén Domonkos István első kötetének címadó verse, a Rátka, harsányan jelentette be azt a nagy volumenű poétikai újítást, amely az irodalomban lejátszódott. A vers elsőként a Híd című folyóirat 1962. márciusi számában jelent meg. A nagy ívű vers szonettként indul, majd átcsap prózaversbe, végül az asszociációs technikát és a prózaverset váltogató szabadvers kerekedik felül. Hömpölygő, sodró deklamációjába a szabadvers hagyományos pátosza is beépül. A vers tere az Adriai-tenger partján létesül. A kötet címében egy, a magyar nyelvben ismeretlen szó jelenik meg, a Rátka: nem más, mint egy horvát női név – Ratka – magyarul leírt változata, amelyre nem lehet azonnal ráismerni, mert kiejtve kissé másként hangzik, s így titokzatossá válik, elhomályosul jelentése. A szerelem- és a szabadságérzés, az élet teljessége intenzív megélésének szürrealisztikus poémája az életöröm és az érzékiség ditirambusa. A vers a teret nemcsak meghódította, hanem újraalkotta: delfinek bucskáznak, zsíros bőrű Napok fürödnek önnön fényükben, a bukó nap eres sugaraiban a leanderek búcsúznak nappali körvonaluktól – ebben a csodás, határt nem ismerő természeti környezetben egy „tájhoz méltó”, mámoros-látomásos verszuhatag keletkezik. A szerkesztőség érzi, hogy nagy intenzitású versbeszédről van szó, ám szokatlan módon mégis megbíz egy tudós tanárt, Szeli Istvánt a kísérő szöveg megírásával, aki azonnali értékelését is elvégzi. A dolgozat felemás ítéletet mond. „Költőt köszöntök, igazak közül valót” – állítja, ugyanakkor nem érti sem „programszerű formaellenességét”, sem nyelvezetének tömörségét. Nyelvtani szabályszerűségeket kér rajta számon. Kiderül, hogy egy-két regionális köznyelvi megoldást tart olyan hibának, amelyek miatt a nyelvi normák be nem tartását rója fel, és tartja stilárisan helytelennek. Hogy milyen kisszerű észrevételekről van szó, szemléleti, hogy Szeli az „ijeszt és a rémít összerántásából nyert rémiszt vegyületnek zsargonjellegét”, alacsony stiláris színvonalát kifogásolja. Felrója, hogy a versben „a lopakszik szóalakot” lehet olvasni „a választékosabb lopakodik helyett”, sőt azt is tudja, hogy „ide jobban illene” az utóbbi. Nehezményezi, hogy a központozás hiánya nem teszi teljesen egyértelművé a jelentést, többféle tagolást is lehetővé tesz, s ez „félreértést”, „zavart” okoz. Másutt a metaforáinak „oldhatatlan” töménységéről beszél. Helyesen látja, hogy „a probléma magva [...]: lehet-e kifejezni nem logikus lelki tartalmakat, féltudatos képzeteket, sejtéseket, érzelmi izgalmakat, amorf lelki mozgalmakat és cselekvéseket, tehát azt, ami a költészet lényege – a nyelvtan logikailag formált eszközeivel, törvényes előírásaival, szilárd szóértékekkel, a nyelv állandósított alaktanával?” És azt is, hogy a vers „újszerűsége a szavak sokat kifejező (és még többet sejtető), meglepően eredeti szövésében van”. Felismeri, hogy Domonkos István „ismeri a szavak egymáshoz-társításának, potenciális energiájának törvényeit, pontosabban: sajátságait, s ezek felhasználásában valóban nagy tehetséget mutat”, ugyanakkor kívánatosnak tartaná, hogy költői „ösztöneit” „puritánabb, mérsékletesebb képfantáziával” zabolázza meg.

A Rátka megjelenésekor a nemzedéktárs kritikus, Bosnyák István viszont egyenesen azt javasolja, hogy a verseskönyvet „csak az olvassa, aki viszolyog az úgynevezett közérthető, magát az olvasónak könnyű cédaként odadobó verselményektől”, és aki nem rest „a poézis termékeny befogadását célzó szellemi erőfeszítésre”. A Rátka olvasásához arra van szükség, hogy az olvasó felülemelkedjen a „köznapi látás-, hallás- és gondolkodásmódon”, és hogy a „tunya harmóniánál” jobban értékeljen „egy emberibb diszharmóniát”. Arról ír Bosnyák, hogy a kötet két verse, a Rátka és az 1. újvidéki elégia „valóságos szellemi sokként” hatott rá. Utóbbi már megtört, csalódott hangvétele miatt, melyből eltűnt az önfeledtség. A recepció ezenkívül gyakran hivatkozik a kötetnyitó Egy virágzás elé című versre is, amelyben a dolgok újra megnevezésének szükségességét ars poeticaként értelmezi: „Rétek, kérem, újrakezdjük a pompás virágzást”. A Tisza címűben az „Egy világ él szemeidben, mint a tenger, / jó szagú világ az időnek tárt kapuival” sorok olvastán a tág horizontok befogadását, az idő- és térdimenziók komplex együtt látását érzékeli. A Bartók Bélát a zeneszerző disszonáns zenéjének nyelvi kifejezéseként értelmezte. Antológiadarabbá lett a 2. újvidéki elégia, a Diptychon, valamint a nemzedékét bemutató kötet (Kontrapunkt) címadó verse.

A Rátka létbizonyosság-érzete Domonkos István költészetének további szakaszában alaposan megrendül. Érvényét azonban nem veszíti el, a domonkosi szövegvilág megértésének fontos kiindulópontja marad.

Irodalom

Bányai János, Diszkontinuitás és versbeszéd, Hungarológiai Közlemények, 2001/4, 27–35.

Bosnyák István, A Rátkától az Áthúzott versekig, = Uő., Szóakció II., Újvidék, 1982, Forum.

Szeli István, Nem költői megjegyzések egy költeményre, Híd, 1962/3.

Toldi Éva, A vers medrében (Domonkos István: Tisza), = Uő., „Összetartozó neszek”, Újvidék, 1997, Forum.