Ágh István: Rézerdő

A költő első verseskötete (Szabad-e énekelni, 1965) heves vitákat váltott ki, több kritikus úgy olvasta, mint a falu és a város ellentétének kifejezését. A Rézerdő, a második könyv már őket is meggyőzhette, hogy Ágh István nem az „ásatag narodnyikság” képviselője, s hogy éppen a derűsnek, idilli hangulatúnak tartott faluképével különbözik igazán mind a Juhász Ferenc és Nagy László nevével fémjelezhető idősebb nemzedéktől, mind a Heteknek (Az ének megmarad, 1985) nevezett sajátjától. A bátyjának ajánlott vers, a Szülőhazánkra vall mutatja, már a címével is, hogy a hűség és a felelősségtudat sokkal inkább a szülőházhoz és a tájként értett szülőföldhöz kapcsolta, nem a faluhoz mint közösséghez. Mondhatná a józanok tárgyilagosságával, ám „hányingeresen, mint a másnaposak”, szégyenkezve mondja: „árvák lennénk ott, ahol / kofaságba hajszolnak a hétköznapok”; „s vigasságunkból füstszagu ing marad, / kocsmaudvaron vér, vizelet, törött pohár, / pletyka fejezte be a balladás szerelmeket, / s ha ott maradnánk / bakancsból, vatelinkabátból kioldva / nem szállnánk már föl sohasem”.  Az ilyen sorok olvastán jegyezhette fel Nagy László a naplójába, hogy az öccse egészen másképp látja a falut, mint ő, és állapíthatta meg mindkettejük költészetének alapos ismerője, Kiss Ferenc, hogy ami a báty verseiben jelen idejű drámaként öltött formát, az a testvére számára már befejezett kálvária. A morális romlás, a közösségi erkölcsök lazulása, bomlása az ő világában már nem „idegen erő” következménye, hanem belülről fakad, terjed és rombol. Mindennek nem protestálva, a tiltakozás és a lázadás magas hőfokán ad hangot, hanem az elégikus költészet visszafogott indulatával. Erre figyelt föl Vas István, aki szerint a Rézerdő költőjének megvan az esélye, hogy „ő legyen a Tóth Árpádja ennek az újabb keletű magyar modernségnek”. Visszafogottság jellemzi azokat a verseket is, amelyekben – Jánosi Zoltán vette észre – a motívumokat, poétikai megoldásokat tekintve, de a filozófiai gondolkodás „szintjén” is polémiát folytat Juhász Ferenc és Nagy László mitikus költeményeivel. Az Elvesző lépted után a Szarvas-ének és A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából – Juhász Ferenc verseinek – profanizált „hangjaként” hallatszik. A meglesett vad pedig egyszerre látszik „pörölni” Nagy László Csodafiu-szarvas és Az a kör, az a mérhetetlen című alkotásaival.

Nemzedéktársaival nem perel, bár mind világ-, mind költészetszemlélete lényegesen eltér az övékétől. A közéleti gondok nem nyersen, darabosan, hanem többnyire áttételesen, közérzetébe oldva jelennek meg. Nem tekinti magát sem a perifériára szorultak, sem a nemzet szószólójának, de a – Serfőző Simon verscímével élve – „Holddal világítottunk” szegényromantikájának retorikai elemeit sem veszi át. A magyaros vagy hangsúlyos formák mellett nagyobb teret ad a szabad, „vagyis rímtelen, a belső ritmus áramában” folyó verselésnek, hogy innen az avantgárd kísérletezések, sőt, a nonszensz lírával való próbálkozások felé induljon el. A kötet személyes, alanyi megszólalásai a legkevésbé sem társadalomkritikai célzatúak, megmaradnak a magánélet körein belül, főként a szerelem terein; az elégikus hangoltságot rapszodikussal váltakoztatva. Az olyan versek beszélőjét, mint az Éjfél után, a Védjük magunkat, a Levelek a Splendid Hotelből egy szerelmi szenvedély mozgatja s izgatja. Az „ugatja magányom kutya, / éjfél után járok haza, / egyedül akár az égben, / szállásomig árokszélen” helyzetrajza politikailag semleges környezetet teremt a vágy kivetítéséhez, a „lennék én szoknyád, cipőd, / inged, kesztyűd, keszkenőd” sóvárgásához, a „mit csinálok, hova zuhanok, / nélküled meg is halhatok” bánkódásához.

Az elválásnál durvább, „kemény szakítás” poémája vagy oratóriuma a kötet kiemelkedő darabja, a Harangszó a tengerészért. Hőse – Tandori Dezső fogalmazásában – a „természettől fogva leginkább szeretnivaló” lényektől, az Öregasszonynak és Öregembernek hívott szüleitől és a Feleségétől vesz búcsút, bár tanácstalan: „mit akarok? / kezdjek, vagy befejezzek?”. Illúziótlanul indul útra, „kezem üres, mint a halottaké”, a más, jobb jövő reménye, távlata sem vonzza: „előttem és hátam mögött ugyanaz a világ, / hát nem sajnálom magamat”. Búcsúzáskor felhagyva a durva beszéddel, szinte ellágyulva kéri, „ne sirassatok, ne sajnáljatok, ne haragudjatok”. Ám a megszólítottak nem a szerettei, hanem: „ti, ti, ti, / előttem és utánam”. Elődök és utódok az útra kelésben, melynek tán egyetlen célja s értelme, mint a mítoszokban: a keresés. Mitikus költemény ez is – Juhász Ferenc hosszú éneke mellett volna a helye. Ez a magyar kultúrában a szellemi elkülönülést és a választás szabadságát jelképező csodaszarvas motívumára épít, Ágh pedig az élet dinamizmusát kifejező, az európai művészetben főként a természet fenséges és félelmetes erejét, titokzatosságát példázó tenger toposzához fordul. Homérosz Odüsszeiája, Baudelaire Az utazása lehet az ihlető, vagy Rimbaud-tól A részeg hajó, ahol a tenger maga a költészet, a végtelen, határtalan vágyakozás.

A különböző kérdésalakzatok egymás mellé rendelésével az oratórium stílusa, retorikája kezdi el az életmű egészét meghatározó nyelvi struktúra kialakítását a költői pályán. Efféle alakzatok, költői vagy szónoki kérdések, a felszólítást, óhajtást kifejezők (interrogáció), a tanácstalansági kérdések (dubitáció) vagy a szimulált tanácskérők. Ez eleve ellentmondásossá teszi a tengerész választását, hiszen életmódja olyan megedzett férfit feltételez, aki a keménység szimbóluma lehetne, közben tele van kételyekkel. Ugyanakkor nem vár választ álkérdéseire, hiszen rejtett vagy „csonka dialógusát” önmagával folytatja. Magával s magában viaskodik. A Harangszó a tengerészért mintegy magához alakította a kötet egészét. A szerző vallomása szerint igazából itt, innen kezdődik a költészete. Ahogy az Egy élet ars poeticáiban fogalmaz: a Rézerdő „szubjektivitásával, ugyanakkor tárgyi kellékeivel, katartikus alkalmaival megváltotta a költészetemet”.