Fejes Endre: Rozsdatemető

A regényt indító, mottószerű Pascal-idézet a gondolkodás erkölcsi kötelességére hívja fel a figyelmet, hogy utána korántsem létfilozófiainak nevezhető kérdésekkel találja szembe magát az olvasó. A mű elöljáró beszéde egy gyilkosságról ad hírt, amely akár baleset is lehetne, ha az egyik főhős ökölcsapásába nem hal bele vitatársa. Igaz, hogy az élet értelmességére hivatkozva kerülnek szembe egymással, de korántsem filozófiai, sokkal inkább gyakorlati, az átlagemberek számára lehetséges életformák és magatartások szintjén. Az elbeszélő látszólag nem tesz mást, mint egyfajta oknyomozóként leíró hitelességgel megörökíti egy hétköznapjaiban és ünnepeiben, a háborúkban, a tragédiákban mindvégig átlagosnak bizonyuló család bő négy évtizednyi történetét 1918 és 1962 között. Ám a történet kibontása előtt tanúságot tesz ifjabb Hábetler János iránti rokonszenvéről.

1945-től Magyarországon igen jelentős társadalmi változások zajlottak. A Hábetler család nagyon sok mindent átélt és megszenvedett, de tagjainak személyisége lényegében nem változott. Az önmagukhoz való hűség nem erényként, hanem korlátozottságként mutatkozik meg, s bár a második nemzedék tagjai érzékelik és ki is fejezik ezt, nem képesek helyzetük lényegi megváltoztatására. Sorsképletüket a kritika már a megjelenése után hábetlerizmusnak nevezte el. A művet értelmező irodalmi vitában (1962–64) voltak, akik kifogásolták, hogy a család zártsága 1945 után sem oldódik, a fiatal nemzedék sem képes kiszakadni a család megbéklyózó hatalmából. A marxizáló kritika nem tekintette hitelesnek a munkásosztályról rajzolt képet, mely szerintük a párt vezetésével halad a szocializmus útján. Mások azért bírálták a művet, mert az akkor még határozottan elítélendőnek tartott egzisztencializmus káros hatását vélték benne fölfedezni. A hatásokat vizsgálva inkább a naturalizmus zolai programját kellene kiemelni. Fejes is „jegyzőkönyvet vezet” megfigyeléseiről, s a tárgyilagos elemző álláspontja jellemzi: a környezet determináló volta is e hatásra utal.

Az író álláspontja szerint egységes munkásosztály nem létezik. A félparaszti, félproletár származású utódok arra kényszerülnek, hogy beilleszkedjenek a társadalmi hierarchia alsó rétegeibe. Hábetler János ácsmesterként szabadult, de szakmáját nem gyakorolhatta, mert az első világháború kitörésekor katonának vitték. 1919-ben századosa révén kaphatott egy civil altiszti állást a hadseregnél. Felesége, Pék Mária, amíg meg nem született első gyermekük, cselédként szolgált a fővárosban. Így szerény körülmények közt, de képesek voltak nevelni gyermekeiket. 1936-ban költöztek a Nagyfuvaros utcai szoba-konyhás lakásba. Ez a ház, legalábbis az ő emeletük, szinte családi közösséggé alakult. Az idősödő Hábetler szelíd lelkű, béketűrő ember volt, szemben indulatos feleségével és Jani fiával. A családfő sohasem panaszkodott, meg volt elégedve a sorsával: nem politizált egyik rendszerben sem, egyetlen célja családjának boldogítása volt. Ifjan, Ferenc József hadseregében katonai engedelmességet tanult, s mint ilyen lehetett a protestáns Tábori Lelkészi Hivatal munkatársa, majd múzeumőr-helyettes a Ludovika Akadémián, később a tiszti étkezde felszolgálója. Hazavihette a megmaradt ételeket, s így nemcsak családjának, hanem a lakóközösségnek is tudott segíteni a Nagyfuvaros utcában. 1945-ben nehezebbé vált a sorsa: az altiszti munkakört a fűtői, a kocsikísérői váltotta fel, míg végül szívbetegsége miatt nyugdíjazták. Akár proletárnak is nevezhette volna magát, de ez eszébe sem jutott. Alighanem a lassan polgárosodó ország hasznos tagjának gondolta magát, s erre próbálta nevelni a gyermekeit is.

A Horthy-korszak képe nem diktatúraként jelenik meg a család és környezete életében. A Hábetler család számára idegen az 1945-ben színre lépő Seres András szemlélete, aki feltehetően régi kommunista, s az új rendszer mellett agitál. A szűkebb környezet kineveti, mert buta embernek tartja. S valóban az is, karrierje mindössze annyi, hogy hivatalsegéd lesz a Tel-Aviv-i követségen. Egyedül Jani áll ki Seres nézetei mellett, arra hivatkozva, hogy az emberek hitét nem szabad kinevetni, miközben tulajdon apját nevezte a legbutább embernek az egész nyolcadik kerületben. Jani és lánytestvérei már nemcsak egy új nemzedék, hanem egy új életforma neveltjei. Leginkább Janit köti szüleinek ómódi világa, de az is ő, aki a legjobban szeretne elszakadni tőlük, s vágyakozik egy egészen más életre. Jani életének legnagyobb tragédiája, hogy ifjúkori szerelmét, Reich Katót, egy zsidó templomi énekes lányát és tőle született kislányát elveszíti – mindketten a zsidóüldözések áldozatai lettek. Gyötrő bánatát nem tudta feldolgozni még később, családapaként sem. Amikor Zentay, a rokon gyári munkás ittasan és számon kérőn bírálja a családot, Jani türtőzteti magát, de mikor Katónak és gyermekének halála kerül szóba, rátámad a férfira a gyári roncstelepen, a rozsdatemetőben. Felvetődik a kérdés, hogyan válaszol a családregény a mottó figyelmeztetésére? Az elbeszélő a bevezető fejezetben szólal meg közvetlenül, bizonyos fokig Zentay bírálatában. Sem történelmi, sem etikai, sem lélektani szempontból nem érvényesül a gondolkodó, értelmiségi ember nézőpontja egészen a kulcsjelenetig. A lefokozott, vegetatív létezés szükségessége és lehetséges örömei, a családnak ezen a szinten érvényesülő mitikus vonzereje a meghatározó: erősebb a létrejövő, majd felbomló új családok viszonylagosan magasabb életszintjénél is. A hatvanas évek elejének optimistább közéletében talán megbocsátható volt az a gondolati türelmetlenség, amelyben többen, köztük Fejes Endre is számon kérték a társadalmon az emberek öntudatosodását.