Németh László: Sajkódi esték

A Sajkódi esték című esszé- és tanulmánykötet először 1961-ben, két kiadásban, majd az életműsorozatban jelent meg 1974-ben (lényegesen bővített változatként), s az író három meghatározóan fontos életelve szerint épül fel. Az egyik írói életelvet még 1934-ben fejtette ki egy Oswald Spenglerrel foglalkozó tanulmányában az alábbiak szerint. „Az utópia a legmagasabb fogalmazásában azt jelenti, hogy az ember nem egészen történelmi lény; ki van szolgáltatva a történelem rángatásának, de ki van szolgáltatva orra fölött a levegőnek is.” A másik életelv az összműkiadás első kötetének bevezető írásából, 1965-ből való. „A nemzetnek […] bármilyen rendszerbe kerül, élni, fejlődnie kell, különben elpusztul. A magyar írók sosem élhettek olyan rendszerben, amellyel egyetértettek volna, s mégis dolgoztak a magyarságért.” A harmadik életelvét itt, a Sajkódi estékben is megfogalmazta: „Aki hisz a pedagógiában, az csak optimista lehet.”

Tartalmát és szerkezetét tekintve a kötet jórészt az 1957 szeptemberétől 1961 márciusáig a sajkódi magányban írt esszéket, cikkeket tartalmazza. Feszültségét az adja (különösen 2011-ben napvilágot látott, de még 1956 novemberében papírra vetett följegyzéseinek [A magyar forradalomról] fényében), hogy a forradalom leverése utáni kádári „konszolidácó” viszonyai és csapdái között miként tudja folytatni és érvényesíteni egész életét és munkásságát meghatározó írói programját. Ebben a miliőben kell elhelyeznünk és értelmeznünk az 1956-os őszi, a forradalmat vállaló újságcikkeit, az 1957-es Kossuth-díját, a népi írókat elítélő 1958-as párthatározatot (Az MSZMP állásfoglalása a népi írókról), valamint a szovjetunióbeli látogatást 1959-ben. Aligha véletlen, hogy A pedagógus hite című rövid írás került a kötet élére, ez a Népszabadságban megjelent cikk ugyanis program és üzenet. Üzenet a nemzet számára: mit lehet és mit kell tenni az adott történelmi helyzetben. (Ezt a gondolatkört erősíti és színezi három másik esszé a kötetben: A régi polgáristák [„Én például nyilván tanárnak születtem”], a lírai szépségű Hódmezővásárhely, valamint a tanár édesapjának méltó emléket állító A jó tanár című kisesszék. Ez utóbbiban írja, hogy a jó tanárt „a kárpótlást nem váró ajándékozás enyhe mámora vezeti végig az életen”.) Németh László az ezen ciklusbeli esszéiben összefoglalja mindhárom fentebb érintett ideáját, illetve „társadalmasítja”, és az őt körülvevő élet mindennapjaira aktualizálja azokat. Újra meghirdeti régebbi ideatételeit: az emberi teljesítmény értékeiről, az „értelmiségi társadalom” időszerűségéről, a „tanultabb emberfajta” kívánatos eljöveteléről. Mindezt a pedagógus optimizmusával, a nemzet érdekében és a mindennapi élet minőségének javítási szándékával. A kötet ezen ciklusának egy másik darabja az „igazi egyenlőség” és „demokrácia” alapfeltételeként a műveltségbeli kiegyenlítődést jelöli meg (a közös műveltség kialakításával); továbbá a fizikai munka megbecsülését hangsúlyozza, és a „munkaismereti” iskolák rendszerét ajánlja (Tapasztalat- és álomátadás). Élete legnagyobb örömének a tanulást nevezi meg, amelyben az erkölcsi becsvágy „a legnagyobb életstimuláns”. Az igazi, a legnagyobb emberi siker „a szépen fejlett, arányos, másokat melegítő élet”. Példaképe Égető Eszter, a „mai szent” (Ha most lennék fiatal). Úgy látja, hogy „az állam áll”, de polgárainak az életvitele még nem alakult ki: a feladat tehát ennek az új életmódnak a tudatosítása és megteremtése. (Lakásépítés – országberendezés.)

A kötetbeli első ciklusra rímel az utolsó: a Szovjetunióban töltött öt hét benyomásait rögzítő cikkcsoport. Ezekben a szocializmus humanizálódásának és a harmadik világ (Oroszországgal együtt Kína és India) magára találásának lehetőségét és szükségességét fogalmazza meg. Azonosulni tud a klasszikus orosz kultúra fő vonulatainak értékeivel, az orosz irodalom világszínvonalú képviselőit idézi bensőségesen személyes fordítói tapasztalatai alapján. A szovjetunióbeli mindennapi életről szerzett benyomásait utópisztikus módon dolgozza fel. Itt is, most is az emberiség, a világcivilizáció jövőjét fürkészi, az újfajta élet élésének a nyomait keresi s nagyítja fel. Reménykedik és hisz a szocializmus megnemesíthetőségében (Két esemény közt; Pohárköszöntő; Itthon).

A kötet gerincét műhelytanulmányok és emlékezések alkotják. Az Anna Karenina fordítójaként elsősorban a két életformát, az Anna–Vronszkij-féle világot, illetve a Kitty–Levin páros életfilozófiáját szembesíti egymással (Orosz fordításaimról). Tolsztojt tartja az újkor legnagyobb epikusának, kinek műveiben a „hogy kell hát élni?” létfilozófiai kérdés áll a középpontban (Tolsztoj emlékbeszéd; Miért szeretjük Tolsztojt?). Nagy fölfedezés a számára García Lorca költői világa és színpadi művei, valamint Dürrenmatt filozófiája és dramaturgiája. Az előbbit igen közel érzi saját írói világához, költészet- valamint drámaírói esztétikájához. Úgy látja, hogy az ő „mélymagyar” művészeti szemléletének García Lorca „mélyspanyol” alapú esztétikája közeli rokona. Színpadi művei úgyszintén rokonai az övéinek: „valóság-megemelő” műfajt képviselnek. Parasztdrámáiban „az andalúz táj már összefolyik a paraszti élet ősi tájaival”, paraszt hősei mögött „mitológiai lények” húzódnak meg. Balladák játszódnak ezen a színpadon, s Yerma a „kozmosz törvényeinek” a betöltője is (García Lorca színpada). Dürrenmatt fiatal kora ellenére kiforrott, mély filozófiával és hatásos dramaturgiával rendelkező modern prózaíró és drámaszerző. Abszurdumokat mesél realitásként, víziói vannak; lecsupaszításai, parabolái szellemesek és elgondolkodtatók. Ez az író „akármihez nyúl, azt a nagy problémák magasába emeli”. Az emlékezések sorában „a kultúrába betört népi erő nagy jelképének” tekintett Szabó Lőrincről, a legtöbb színpadi szerepét eljátszó Tímár Józsefről, valamint az ellenségből baráttá lett Hatvany Lajosról ad szép portrét (Bevezető egy Szabó Lőrinc-esten; Színész és író; Hatvany Lajosról).