súgó szűrés
keresés

Lator László: Sárangyal

Szerző
Lator László
Kiadás éve
1969
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
108
A szócikk szerzője
Bedecs László

Lator Lászlót az Újhold költői közé soroljuk, habár nem jelent meg verse a folyóiratban. Az odatartozást az indokolja mégis, hogy a háború pusztításának testközeli tapasztalata, a csontokig hatoló gyász megélése, a költői megszólalás igazság- és szépségigénye közös Pilinszky, Nemes Nagy, Rába és Lator törekvéseiben. De amíg a közvetlen pályatársaknak megadatott az 1949-es kommunista hatalomátvétel előtti saját kötet, a náluk pár évvel fiatalabb Latornak nem: az ő kötetét kiszedett állapotban vonták vissza, majd zúzták be. Politikai okokból így csak jóval később, 1969-ben jelenhetett meg a Sárangyal című első kötete – rögtön huszonkét év verseit összegyűjtve.

A korai, még tinédzserként írt, de kész, érett Lator-versek a háború utáni újrakezdés lehetőségeivel néznek szembe, és a testi-lelki sérüléseket sokszor a táj sérüléseivel fejezik ki. Apokaliptikus képeket találunk: a parlagon maradt szántóföldek, a fekete fényben látszó, esőverte mezők, az égő fák és a bombatölcsérek írják le a látványt, aminek néha részei a bottal járó, üres tekintetű, kommunikációra képtelen halottak is. Ám ezek a halottak valójában a hadifogságból hazatérő, megkínzott, megalázott férfiak: „Mindenütt vidám zeneszóval / fogadják őket: holtakat. / Fekete tarjagos sebük / pokoli tűzzel felfakad.” (Honfoglalók) A háború okozta sebek nem gyógyulnak be talán sosem: ha testileg látszólag el is tűnnek, a lelkiek örökre megmaradnak és időről időre felfakadnak. A háborúban a túlélés volt a cél, de a béke még nem boldogság, újrakezdeni egy életet hasonlóan nehéz feladat – és bár van, aki egy katasztrófát túlélve nagykanállal kezdi habzsolni az életet, Lator hősei nem ilyenek. Ők nem képesek már örülni, szoronganak, félnek, továbbra is veszélyesnek tartják a világot: „Hiába minden. Nincsen irgalom. / Az agy magát emészti, úgy kutat. / Merülnél ebbe-abba – hasztalan: / eszmélsz megint, gyötrelmes öntudat.” (Háborús töredék)

Az egyetlen lehetőség a kinti valóságtól független belső béke megtalálása lenne. A versek ezt a rejtett, láthatatlan lényeget keresik, azaz olyasmiről igyekeznek beszélni, ami nem kézzel fogható, nehezen definiálható, talán nincs is. A feldúlt táj látványa is inkább csak metafora itt, a feldúlt lélek megjelenítésének eszköze. A kint és a bent, a héj és a mag gyakran visszatérő képlet, ahogy a ködben látszódó táj, vagy a víz alatt lévő tárgyak képe is, ami épp az áttetszőséggel, az átlátszósággal játszik: a dolog mélyén van valami homályba veszően fontos, és a versek azt sugalljak, a költészet képes ezt a titkot érzékelhetővé tenni. Hasonló szerepet játszanak a különböző fényjelenségek, mindenekelőtt az éjszakai villám, amely egy-egy pillanatra éles képpé merevíti a sötétben rejlőt. Pont úgy, ahogy a költészetben mutatkozik meg jelzésszerűen, utalásokkal és az anyanyelv mélyén felgyülemlett metafizikai tudás felszínre hozásával a nehezen hozzáférhető, a külső világ esetlegességeitől független, változatlan lényeg.

A nyelv emelkedettsége, nemessége és hagyományos művészi használata egyébként is minden Lator-vers talapzata. A dallam, a hangzás és a szavak illeszkedése sima, a rímek tiszták – úgy tűnik, a költészettörténeti örökség mint elpusztíthatatlan érték áll szemben a háború utáni romokkal, majd az ötvenes évek ideológiai és művészeti sematizmusával. Valahogy úgy, ahogy Radnóti eclogáiban is. Érdekes azonban, hogy formailag milyen szűk repertoárral dolgozik az a költő, akinek könyveket megtöltő fordításai mutatják, hogy nincs olyan versminta, amelyet ne tudna hibátlanul megszólaltatni. A saját verseiben mégis a hagyományos négysoros, jambikus lejtésű, rímes strófák dominálnak, amiből arra következtethetünk, hogy Lator nem szán túl nagy szerepet a formának, nem emel verssé ujjgyakorlatokat, vélhetően nem szeretné, ha technikai bravúrok terelnék el a figyelmet a tartalomról. Ez a tartalom pedig a már emlegetett szorongás – aminek a háborús traumák éppúgy okai, mint az általánosabb, az emberi létezést alapvetően meghatározó félelem a magánytól és haláltól. A végső, mindent átható félelemről beszél többször is, ez tehát az emberi létezés lényegéhez tartozik: „Van úgy, hogy minden eltűnik / a ritkuló magasban. / Ez már a végső félelem. / Zárt és kimondhatatlan. (Ijesztő fennsíkon)

Sötét, depresszív, drámai, a remény jeleit csak itt-ott megvillantó kötet a Sárangyal, pont olyan, mint a kor, amelyben a versek születtek. Ereje épp a szembenézés őszinteségében, a háború okozta sebek leírásában, a gyógyulással kapcsolatos illúziók lerombolásában van, illetve a belső világ felépítésének következetességében van. De miközben fájdalomról, sebekről és szenvedésről olvasunk, a művészi megoldások, a nyelv szépsége és kidolgozottsága, a forma rendezettsége úgy gyönyörködtet, ahogy a korban csak a legnagyobbak kötetei tudnak.

Irodalom

DOMOKOS Mátyás, Ősképlet versben, Tiszatáj, 1976/4.

SCHEIN Gábor, „Fehér izzáson szén-sötét”, Műhely, 1995/1.