súgó szűrés
keresés

Hamvas Béla: Scientia sacra

alcím
Az őskori emberiség szellemi hagyománya
Szerző
Hamvas Béla
Kiadás éve
1988
Műfaj
esszé
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
577
A szócikk szerzője
Szántó F. István

„Hamvas a filozofáló ember típusaként a magyar gondolati prózában tölt be kivételes pozíciót, azon egyszerű oknál fogva is, hogy a magyar gondolati prózában és esszében ő egy sajátos foghíjon dolgozik, melyet a magyar tudományos és gondolkodói érdeklődés beépítetlenül hagyott. […] az általános magyar olvasói érdeklődést hallatlan intenzitással irányította egy olyan művészi terület felé, amelynek nálunk nem voltak meg a tradíciói.” Aligha lehetne Mészöly Miklósnak a Párbeszédkísérletben olvasható szavainál találóbban jellemezni és összegezni a Scientia sacra jelentőségét Hamvas életművén belül, illetve annak hatástörténetében. Túlzás nélkül állíthatjuk ugyanis, hogy a nyolcvanas évek közepén felélénkülő Hamvas-reneszánsz a Karnevál mellett jórészt éppen a négy évtizeddel a megszületése után, 1988-ban kiadott Scientia sacrából táplálkozott. A második világháború éveiben íródott első részt követően Hamvas – talán a betetőzés igényével, a keresztény hagyomány mibenlétének megértése szándékával a középpontban – 1960 és 1964 között újra előveszi a témát, de a munka befejezetlen marad. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy az alapötlet, a szóban forgó mű gondolata tkp. már a harmincas évek közepétől foglalkoztatja a szerzőt, akkor nehéz lenne az életmű pilléréül szolgáló Scientia sacra ikonikus jelentőségét nem észrevenni, amit, egyik méltatójának, Buji Ferencnek a szavaival élve, nemcsak magyar-, hanem világ­viszonylatban is egyedülállónak kell tekintenünk. „Egyszerre átfogó és elmélyült”, írja Buji az első részről, „s aki elolvassa, az pusztán ebből a könyvből teljes képet sze­rezhet »az őskori emberiség szellemi hagyományáról«. Nincs a tradicionális is­kolának még egy olyan könyve, amelyből alaposabb, átfogóbb, kiegyensúlyozot­tabb és ugyanakkor elmélyültebb kép volna kapható a tradíció egészéről. Mind­össze két könyv állítható vele párhuzamba: Julius Evolától a Lázadás a modern világ ellen, valamint Seyyed Hossein Nasrtól a Knowledge and the Sacred – ám komplexitás tekintetében mindkettő elmarad Hamvas műve mögött.” A méltató szavak azonban csak részben szólnak a páratlan olvasottsággal és szorgalommal bíró könyvtáros gyűjtőszenvedélyének, a szerző antikváriusi-archeológusi érdeklődésének, illetve az ennek köszönhetően összegyűlt és rendszerezett tudásanyag grandiózusságának. Ilyen szempontból tekintve ugyanis a Scientia sacrában csupán a szerző másik nagy vállalkozásának, Az ősök nagy csarnoka (1936–61) című fordítás- és kommentárgyűjteménynek a tartalmi kivonatát kéne látnunk, ahol is Hamvas azokat a műveket fordította le és kommentálta, melyeket „szentnek” tekintett – alapszövegeknek tehát, az emberi lét és öntudat megalapozása, pontosabban megalapozhatósága értelmében véve a szót. (A Védákra, a taoizmus és a zen szelleméből született írásokra, a preszókratikusok töredékeire stb. gondoljunk.) Hogy egyébként ezeket a más és más kultúrkörből és időszakból származó, különböző műfajú és célzatú alapszövegeket lehet-e a szinkretizmus veszélye nélkül közös nevezőre hozni, kérdéses, sőt sokak szemében kétséges. Bár a Scientia sacra sugalmazása szerint létezik egy ilyen egyetemes érvényű alap, közös nevező ember és ember, vallások és kultúrák között, maga Hamvas mégsem elsősorban az általa a hagyománynak (ha tetszik: univerzálénak) objektív leltárba vételét, tényszerű feldolgozását tekintette fő céljának. (Mindvégig tisztában volt vele, hogy a munka, amit magára vállalt, nem egy emberre, pláne nem egy emberöltőre szabott feladat. Ezért is lenne tévedés Hamvasra mint kultúr- vagy vallástörténészre, esetleg mint kultúrantropológusra tekinteni.) Inkább érthetünk egyet Török Endrével, aki épp e mű ürügyén nyilatkozik úgy a szerzőről, hogy „a szakrális metafizika utolsó nagy egyénisége volt, ha nem a legnagyobb”. Másként megfogalmazva ugyanezt, Hamvas írásai erős metafizikai hangoltságuknak köszönhetően vonzzák (vagy épp taszítják) az olvasójukat, mely hangoltságnak alapvetően három összetevőjét különböztethetjük meg. Elsőként is a múlt, a kezdet nagysága és kitüntetettsége, valamint a lényegi iránti érzéket és nyitottságot. Másodszor azt a törekvést, hogy a valóság igazi természetéhez, arculatához minél közelebb kerülve, a mindenkori kortársak számára kínáljon megállapításokat arról, hogy tulajdonképpen mi is az, amiben élünk. Harmadszor pedig a jövőre irányultságot, mely lényegében az éppenaktuális valóság megváltoztatásának szándékával terhes.

Hamvas „krizeológusként”, a mindenkori emberi válság tapasztalatából kiindulva, annak eredetét, okát és jelenvalóságát tanulmányozva jut el az archaikus kor (ha tetszik: az aranykor) írásos emlékeinek hagyományához, mert így látja kellő mélységgel és éberséggel tudatosíthatónak a létezés és a lét, a válság és az idill közötti szakadékokat. A Scientia sacra megszületésének hátterében az a szándék is tetten érhető, hogy egy új látásmód alapjait fektesse le: ahhoz, vallja, hogy létünk alapjait, szellemi elődeinket és ránk hagyományozott szellemi örökségüket megértsük, a sokszerűben az egyszerűt, a sokszerűségben az egyöntetűséget kell meglátnunk, illetve – alkotóként, művészként – láttatnunk. S itt különös hangsúly esik az alkotóra. Jól érzékelteti ezt Mészölynek egy másik megjegyzése, amely úgy szól, hogy Hamvas „éncentrikus alkatának tulajdoníthatóan a kultúrkörünktől messze eső kultúrák interpretálásához a személyiségén át közeledett, vagyis és emiatt az általa prezentált filozófiatörténetek és -közelítések erősen át vannak szűrve a hamvasi lokál- és éncentrikusságon.” Azaz Hamvas oly módon aktualizálja a hagyományt, hogy egyszersmind teremti is. Arról, hogy anyagához milyen teremtő fantáziával tud közeledni, mi sem árulkodik jobban, mint a harmadik hatványra emelt misztikus hatos szám meghatározó formaalkotó szerepe a szövegben. Ily módon a Scientia sacrát alkotó 216 önálló, egymással mégis szervesen összefüggő darabját a magyar esszéirodalom egyik csúcsaként is ünnepelhetjük, A magyar Hüperión és a Láthatatlantörténet kijelölte út méltó folytatásaként.

Teljes szövegkiadás az életműsorozatban:
Scientia sacra I. Az őskori emberiség szellemi hagyománya [1943–1944], 1–2. köt., Szentendre, 1995, Medio Kiadó, 336 p.
Scientia sacra, II. A kereszténység [1960–1964], Szentendre, 1996, Medio Kiadó, 332 p.

Irodalom

Török Endre, Ami teljes, és ami részleges = Uő.: Szemfényvesztések kora, Budapest, 1993, Liget Műhely.

Buji Ferenc, A görögségtől a kereszténységig. A hamvasi hagyományértelmezés stádiumai, Életünk,2007/2–3.

Bálint Péter, Fedetlenség és éberség = Uő.: Arcok és ál-arcok, Miskolc, 1994, Felsőmagyarország Kiadó.

Mészöly Miklós, Párbeszédkísérlet, Pozsony, 1999, Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft.