Bodor Ádám: Sinistra körzet

Az elsőrangú novellistaként számon tartott Bodor Ádám számára az igazi szakmai áttörést legtöbbre értékelt prózaműve, a Sinistra körzet hozta meg. A regény sikerét jól mutatja, hogy rövid időn belül három kiadást ért meg, s remekműnek kijáró széles körű kritikai fogadtatásban részesült. Az előzményekhez tartozik, hogy a Holmi szerkesztősége által 1990-ben meghirdetett novellapályázaton az író Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben c. munkájának ítélték oda a fődíjat. Ezzel egyidőben Bodor több kisepikai szöveget is közreadott irodalmi folyóiratokban, ezen írások egybeszerkesztésével nyerte el a mű végleges formáját. A tizenöt fejezetből álló kötet egyszerre kínál lehetőséget a novellafüzérként, illetve regényként történő olvasásra, a műfaji kettősség poétikai szerepét az alcím is alátámasztja.

Bodor prózaírói gyakorlatát a szemlélet magas fokú koncentrációja, a variációs ismétlések szövegszervező szerepe, a nyelvi ökonómia, a homogén elbeszélői tónus mellett a világfikcionálás zárt körzetre fókuszált technikája jellemzi. Az író alaptémája, a totalitárius hatalom irodalmi megjelenítéséről a következőket mondta: „Az elbeszélés helyszíne akkor szerencsés, ha egyben alkalmas terep az írói tapasztalatok lecsapódására, vagyis ahol az írói látomás a leghitelesebben tud kibontakozni. Az én esetemben életrajzi és alkati adottságoknál fogva a kelet-európai történelmi táj, a sorompók, a szögesdrótok szövevényes világa, az ebből eredő közérzet és életszemlélet ez a terület. Egyszersmind olyan hely, amelynek az alkotás, a képzelődés során megnyílnak a rejtekei, feltárulnak a mélységei, olyan meglepetésekkel, amelyek a történetet fordulatról fordulatra tovább vezetik.” (A börtön szaga)

A Sinistra körzet a Kárpátok hegycsúcsai közt fekvő különös atmoszférájú világ elzárt közösségének életképeit mutatja be. A címben szereplő "sinistra" szó eredeti ’vészterhes’, ’baljóslatú’ jelentése jól érzékelteti az ábrázolt periférikus vidék sötét hangulatát. Bodor műveinek az egymásba épülő zárt tereken alapuló felépítése ezúttal is felismerhető: Sinistra, Dobrin City, a természetvédelmi terület és a medvéket őrző rezervátum a topológiai struktúra belső tagolódását mutatja. A kompozíciónak a regény főhőse, Andrej Bodor körzetbeli megjelenései adnak keretet. A gyakori előre- és visszautalások ellenére az egymásra következő fejezetekből kirajzolódik a főszereplő történetének íve, aki megérkezve Sinistrára több évet tölt el ott, hogy távozását követően egy rövid látogatás erejéig újra visszatérjen régi életének helyszínére. Elbeszélése a múlt eseményeit személytelen és részvétlen hangnemben idézi fel, nagyrészt a történések, dialógusok objektív rögzítésére koncentrál, melyet részletezett tájleírások egészítenek ki.

Bodor regényfikciójának tárgya a totalitárius elnyomás, amely az emberi létmód méltóságát kifejező individuális szabadság megsemmisítésének elve szerint kapcsolja össze a természeti rendet és a katonai diktatúrát. Sinistra önmagában a totalitárius hatalom manifesztációja, ahol az általános érvényű determináltság a társadalom kollektív identitásában ölt testet. Bodor fontos újítása, hogy a természetet is a totalitarizmus részeként ábrázolja: a zord hegyvidék kiismerhetetlen, antihumánus erőként telepedik rá az itt élők sorsára, akik jövőperspektíva nélkül küzdenek meg környezetükkel és egymással. A hegyivadászok ellenőrzése alatt álló közösségben mindenki kiszolgáltatott, ezért az egyéni életstratégiák az alkalmazkodás különböző módozataira korlátozódnak, a körzet lakosai ellenállás nélkül fogadják el alávetett helyzetüket a hatalom rendjében. A főhős fejlődését is a környezethez való idomulás, a katonai apparátussal való együttműködés jellemzi. Andrej eredetileg azzal a céllal érkezik Sinistrára, hogy megtalálja mostohafiát, s rávegye a közös hazatérésre: a találkozás alkalmával Béla Bundasian elutasítja a szökés lehetőségét, majd felgyújtja magát, az önpusztításban mutatja fel az emberi szabadság végső, destruktív lehetőségét. A regényzárlatban a hegytetőről visszatekintő Andrejt „jóleső meleg” járja át, amikor megpillantja „sítalpainak ezüstös szalagját” a tisztásokon, s elégtétellel nyugtázza, „mégsem tűnök el erről a tájról nyomtalanul”. A holdfényben megcsillanó, cementhordástól keletkezett fagyott sínyomok a búvópatakok barlangjába befalazott helybeli férfi megölésének emlékét őrzik. Az emberi bűn tehát az egyetlen, ami maradandó nyomot hagy a sinistrai természet látképén, ennélfogva a totalitárius determináció elől elmenekülő individuum is kizárólag ebben ismerheti fel múltját sajátjaként. A rendszerváltás magyar prózairodalmán belül a Sinistra körzet attraktív szerzői fogások és radikális formai újítás nélkül, a térségi tudathoz kötött írói látomás, valamint a természet és a diktatúra hatalmának kiszolgáltatott ember ábrázolásával vívott ki magának különleges rangot.