súgó szűrés
keresés

Parancs János: Sivatagi följegyzések

Szerző
Parancs János
Kiadás éve
1985
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
96
A szócikk szerzője
Sturm László

Parancs 1956-ban elhagyta Magyarországot, Párizsban megalakította és szerkesztette a Magyar Műhely lapot, 1964-ben azonban hazatért. Később, eltávolodva a Magyar Műhely avantgárd körétől, alakította ki saját, szinte csak a végső kérdések közegében mozgó versvilágát. A líra hagyományos helyzetei alig kapnak szerepet nála. Találkozunk ugyan a Sivatagi följegyzésekben is több tájleírással (Novemberi látomás; Az áldozat stb.), de ezek mindig a közérzetkifejezés szolgálatában állnak. A közérzetnek alapja az egzisztenciális elveszettség. Visszatérő téma az unalom, a szégyen, a világ és saját közönye, az üresség, a fölöslegesség. Szinte kényszeres, önkínzó monotóniával járja körül az ezeket kinyilvánító helyzeteket.

Bár a Váratlan fordulat című vers „a szerző önsajnálatá”-ról beszél, műveitől távol áll a szentimentalizmus. Tömören, a köznapi nyelv szavaival fogalmaz. Képletszerű redukcióval szerkeszt. Kialakította „a maga sajátos szabadvers-formációját, azt a verszenét, ami csak az övé volt, és azt a versszerkezet-típust, ami többnyire valami pontos, tárgyilagos megállapítással indul, majd a lírai Énnek reflexióival folytatódik, s – a filozofikus megállapítás eredményét mintegy kísérleti alanyként, a saját személyiségén átszűrve – epigrammatikus konklúzióval zárul” (Kemsei). Jó példa erre a megállapításra a Sivatagi följegyzések első darabja, az Előszó. A vers elején a tárgyias megállapítás és a reflexió váltogatása egyben belső és külső nézőpont váltogatását is jelenti: „Porrá és hamuvá lesz minden egykoron. / Azaz hogy nem tudom, mivé, / de nélkülem, de nélkülünk. / Sokáig csak ennek az elcsépelt, / megcáfolhatatlan igazságnak / a bűvöletében éltem”. Az Előszó úgy mutatja a költészetet, mint amit „az elvesztett túlvilági vigasz pótlására” talált, de amely végül is reménytelen: „A szó csak szó.” Ezzel felesel némileg a kötet utolsó verse, A költői mesterségről. Itt Parancs fordított platonizmusa – amely az adott világ mögött nem a fénylő ideákat, hanem az ürességet látja –, egy újabb fordulattal az ürességet is lényeghordozónak sejteti: „s mire fölocsúdsz, ismét a semmit markolod, / egyre távolibb, mélyebb rétegeit kell föltárnod, / hogy végül betekinthess a titkok kapuján”.

Parancs reménytelensége sokszor egyetemesnek látszik, de a fenti idézet is mutatja, hogy árnyaltabb a kép. A rossz közérzetnek talán más oka is lehet, talán csak történeti, és így meghaladható. Olykor életrajzinak tűnik, az ifjúság elvesztéséhez kapcsolódik. Az ifjúság mint veszteség többek között a Szerencsés állapotban tűnik fel: „amikor még nincs határa a vágynak, / ábrándozásnak, egyéni esélynek, / amikor még néven neveződnek a tények, / s az elhallgatás még nem hazugság”. A férfi arcképét a kötet címadó ciklusának egyik darabja rajzolja meg: „ez hát a férfikor / a hulló hajszálak / a keserű fölismerések / a rögeszmék időszaka // riadtan és szégyenkezve / elfordítja tőlem arcát / távolodik az égi / s a földi szerelem // távolodik a remény is”. Az ifjúság múlását bemutatva olykor a vallásos hit elvesztése kerül előtérbe (Ádvent).

A kiüresedés mögött több vers társadalmi-történelmi okokat láttat: „mindenki csak a nyugalmát / biztonságát saját koncát / nem becsüli senki a másét / mintha a rang az elismerés / volna a biztos esély / valamiféle önigazolásra / szemlesütve hallgatunk / sopánkodunk ravaszkodunk / s közben folyvást egymást marjuk / hiába így élünk mi most / többé-kevésbé mindannyian” (Gyagya bácsi szól kortársaihoz). A globális társadalmi gondok mellett fölsejlik egy magyarsághoz kötődő ősbűn, az ötvenhatos forradalom elárulása: „emléküket az őszi szél cibálja […] kifosztjuk és megtagadjuk őket / fölhalmozott kincseiket elherdáljuk / ám ők csüggedetlenül itt keringenek” (Az elárult hősi szellemek).

A remény felvillanásai úgy törnek át a rosszkedv sűrűségén, mint a történelem céltalanságán valamiféle megtisztító apokalipszis sejtelme. A pusztulásban rejlő megújulás hite számos versben kap hangot. A Szolgák között szolga az Előszó – és így a kötet – első szavait ragadja fel újra. A por és hamu ott a reménytelenség kifejezője, itt a remény stációja már: „s jól van ez így / kívülről a közöny fojtogató gyűrűi / belülről az öntelt igénytelenség / a gőg sziporkázó petárdái / PUSZTULJON EL VÉGRE / LEGYEN PORRÁ ÉS HAMUVÁ / hogy újjá születhessék egy fűszálban / egy önzetlen lázadó eszméletben”. A Ha ránk tör ama nap szintén a sors elfogadása jegyében ad tanácsokat a várt katasztrófa idejére: „vér és mocsok, kéngőz, hamueső / árasztja el ismét a világot, / ha elkezdődik a megpróbáltatás, / fordíts hátat a múltnak, / habozás nélkül hányd el kincseid, / ha ránk tör ama nap, / segíts, akin lehet […] ne hátrálj, bízd magad a sorsra, / ami elkerülhetetlen, az javunkra van”.

A jelenben is gyakori téma a helyes és a helytelen élettechnikák elkülönítése. Például a Kaleidoszkóp ciklus egyik darabjában: „Van, aki fél, rejtőzködik és hallgat, / van, aki locsogással tölti idejét, / van, aki önimádatba dermed, / de te haszontalan dolgokkal ne törődj.” A kellő magatartás részletes kifejtését nyújtja például a Tanácsok. Kiemelt szerepet kap költőileg és emberileg egyaránt a türelmes, józan figyelem: „csak a türelmes várakozás, / nem a tudás és nem az érzés, / csak az éber figyelem segíthet” (A költői mesterségről). Ugyanez A látomásban: „Felejtsd el / amit megtanultál, / figyelj, / figyelj türelmesen, / egész valóddal, / zsigereiddel, / hajszálaiddal, / figyelj a loppal közeledőre”.

A lefelé húzó, elembertelenedő közegben – amelyet gyakran a rovarlét motívumai érzékeltetnek – a kibírás, az emberhez méltó élet esélyét a figyelem adja meg. Az éber figyelem, amely a magasabb értékekre, illetve a szükségszerűnek látott katasztrófa után eljönni remélt majdani világra irányul.

Ha Parancs művészetét a magyar irodalmi hagyományban akarjuk elhelyezni, akkor leginkább a mesterként vállalt Szabó Lőrinc neve juthat eszünkbe, valamint Pilinszky végső kérdéseket faggató eszköztelensége, esetleg Füst Milán prófétikusan magára vett egyetemes magánya.

Irodalom

Határ Győző, Parancs János: Sivatagi följegyzések = Uő., Irodalomtörténet, Békéscsaba, 1991, Tevan Kiadó-

Kemsei István, Az ember abszurd magány = Uő., Valamennyi időnk, Budapest, 2002, Orpheusz Kiadó.

Monostori Imre, Parancs János: Sivatagi följegyzések, Kritika, 1985/10.

Pomogáts Béla, Monológok és töredékek, Új Írás, 1985/8.