súgó szűrés
keresés

Kertész Imre: Sorstalanság

Szerző
Kertész Imre
Kiadás éve
1975
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
291
A szócikk szerzője
Horváth Péter

A Sorstalanság Kertész Imre legsikerültebb regénye, életművének legfontosabb és legtöbbre értékelt alkotása. A szerző első műveként jelent meg, ma mind egyedülálló művészi megformáltságánál, mind a holokauszt maradandó irodalmi megörökítésénél fogva a huszadik századi epikatörténet megkerülhetetlen írói teljesítményének számít.

Kertész 1960 tavaszán kezdte írni regényét, amelyet 13 évvel később, 1973 májusában fejezett be. Bár a Sorstalanság epikai fikciónak tekinthető, az alkotói munka során a szerző saját élményeit is feldolgozta: a zsidó származású Kertészt 14 évesen, az 1944 júliusi csendőrpuccs során fogták el, a budakalászi téglagyárból Auschwitzba deportálták, ezt követően megjárta Zeitz és Buchenwald koncentrációs táborait. A mű megjelentetése a Kádár-rendszerben nem volt zökkenőmentes; miután a Magvető visszautasította a kéziratot, a korban létező másik kiadó, a Szépirodalmi vállalta a közlését. A korabeli pozitív fogadtatás dacára a Sorstalanság nem lett része az irodalmi kánonnak, a regényre Spiró György 1983-ban közölt recenziója irányította rá újból a figyelmet. Elemzése többek közt abban látta a mű újító jellegét, hogy, meghaladva a lágerregények esztétikai konvencióit, benne az olvasó többet, „valami lényegit, egzisztenciálisat, létfilozófiát” kapott. Az egzisztenciafilozófiai kérdésfelvetés a szerző regényelméleti elgondolásaiban is meghatározó szerepet játszott, nem függetlenül Camus 1957-ben magyarul megjelent Közöny című regényének Kertész gondolkodására gyakorolt alapvető, szemléletformáló hatásától.

Az eredeti regénykoncepcióban Kertész Auschwitzot a totalitarizmus struktúrájaként fogta fel, aminek lényege, hogy az embert egy szégyenteljes túlélésre és önfeladással járó, redukált léthelyzetbe kényszeríti: „Így senki sem a saját valóságát, hanem csak a saját funkcióját éli, életének egzisztenciális megélése, azaz saját sors nélkül, amely számára munka – az önmagán végzett munka – tárgyát jelenthetné.” (Gályanapló) A sorstalanság kifejezés ennélfogva a funkcionális ember alkalmazkodásra, konformizmusra berendezett, a tragédia lehetőségét kizáró pozícióját jelöli. A diktatúrák által létrehozott, a személyiséget felszámoló tömegsorssal Kertésznél az egyén saját sorsaként elgondolt egzisztencia áll szemben:„A sorstalanság-állapot legfontosabb ismérve mégiscsak az egzisztencia és a valóságos élet közötti kapcsolat tökéletes hiánya. Az egzisztencia nélküli lét, vagy inkább: a lét egzisztencia nélkül: ez a kor nagy újdonsága.” (Mentés másként, 2011)

A Sorstalanság új, stilárisan gondosan kimunkált irodalmi nyelven, egy kamaszfiú nézőpontjából beszéli el a sorstalan létezés világában szituált emberi egzisztencia történetét. Művében Kertész egy germanizmusokkal terhelt, köznapi szófordulatok gyakori használatától szándékoltan modoros, kötőszavas beékelésekkel folyamatosan megtört dikcióra épülő szöveget alkotott meg. A regény tehát egy olyan „atonális nyelven” íródott, amely azon a felismerésen alapul, hogy Auschwitz után a kultúra konszenzuson alapuló egységes hangneme érvényét vesztette. A holokauszt ábrázolása a műben nélkülözi a morális ítélkezés szempontjait, nem kíván vádirat lenni, s éppúgy tartózkodik a szenvedés patetikus és panaszos megszólaltatásától, ahogy az elkövetők gonoszként történő megbélyegzésétől is. A Sorstalanság prózapoétikája szigorú kompozíciós elveket tükröz. Kertész számára a legfontosabb szervezőelvet az „állandó jelenlét” kidolgozása jelentette, amit egy kvázi jelen idejű elbeszéléstechnika révén valósított meg. A cselekmény szintjén ez a holokauszt-történetek általános sémáján alapuló eseménysor felvázolását igényelte, melyben a passiójátékhoz hasonlóan minden egyes stáció szigorú rendben követi egymást. A főszereplő története az apa munkaszolgálatra történő behívásától kezdve a téglagyári begyűjtésen, deportáláson, szelektáláson, táborbeli munkavégzésen át a felszabadításig e narratíva szerint zajlik le. A főhős korlátozott, mindig az adott helyzethez kötött perspektívája alárendelt a cselekménysornak, melyet belső nézőpontból, lépésről lépésre, az „eddig és nem tovább” elve alapján ismer meg. A szöveg a folyamat ábrázolásakor felidézi a fejlődésregény szüzséjét, melynek aktualizált lényegét az elbeszélő úgy foglalja össze, hogy immár nem az iskolának, hanem az életnek tanul, ezért mindig is Auschwitzról kellett volna tanulnia. A Bildungsroman műfaji előírásainak megfelelően a zárófejezetben a főhős útjának végén összegzi tapasztalatait, s új tudásának birtokában, immár önálló személyiségként utasítja el a poklot megjárt ártatlan áldozat szerepét.

A Sorstalanság epikai megformáltságának a fentiek mellett elsősorban Köves Gyuri karakterrajza kölcsönöz kivételes művészi értéket. A kamaszfiú alakját a világgal szembeni érzelemmentes távolságtartás és szenvtelen tárgyilagosság jellemzi; részvétlen és együttérzés nélküli elbeszélői szólama gyakran kelt ironikus és abszurd hatást. Ennek oka abban a hűvös idegenségben keresendő, amely egyrészt a szociálisan elfogadott viselkedésmintákkal való belső azonosulás, másrészt a biztonságot jelentő közösséghez való tartozás hiányából származik. A műben Köves arról a meghatározó alapélményéről ad számot, amelynek a saját végességével szembenéző szabadság jelenti az eredetét. Mindezt oly módon fogalmazza meg, hogy becsületesen végigélt egy sorsot, mely nem az ő sorsa volt; s végül saját szabadságára vezeti vissza a holokauszt szenvedéstapasztalatát: „ha szabadság van, […], akkor mi magunk vagyunk a sors”. Egzisztenciális szabadsága tehát az önkéntes sorsvállalás felelősségében találja meg igazságát, amely egy kizárólag a halál tudatával élhető élet elfogadását jelenti. Ennek köszönhetően a Sorstalanság úgy beszéli el a holokausztot, hogy hőse a sorsának beteljesülése felett érzett, a koncentrációs táborokról szerzett boldogságélményében mutathatja fel történetének egyszeri, mégis általánosan érvényes egzisztenciális értelmét.

Irodalom

Ács Margit, Sorstalanság. Kertész Imre regénye, Magyar Nemzet, 1975. július 27.

Kertész Imre, Mentés másként. Feljegyzések 2000–2003, Budapest, 2011, Magvető.

Hafner Zoltán, A folyamatos jelenlét prózája. Beszélgetés a Sorstalanságról, = Kertész Imre, A megfogalmazás kalandja, Budapest, 2009, Vigilia.

Spiró György, Non habent sua fata. A Sorstalanság újraolvasva, Élet és Irodalom, 1983. július 29.

Kálai Sándor, Adott helyzetek és újabb adottságok. Kertész Imre: Sorstalanság, = Vándor szövevény, szerk. Szirák Péter, Debrecen, 2001, Csokonai.

Christina Viragh, Bis hierher und nicht weiter, = Das Glück des atonalen Erzählens. Studien zu Imre Kertész, hrsg. Dietmar Ebert,Dresden, 2010, Azur.