Kovács András Ferenc: Sötét tus, néma tinta

A kötet egyik verse, az Egy könyv a feledésnek szinte kényszeríti az olvasót, hogy az egész kötetet ennek a prizmáján keresztül figyelje. Így láthatóvá válik, hogyan íródik felül az a költői kijelentés, mely szerint a szóban forgó munka egy könyv lenne a feledésnek. Mivelhogy ez a vers habár csak(?) azt sorolja fel, hogy mi minden „semmiséggel” van telítve a „vázlatkönyv, 2002–2009” alcímet viselő munka („Rossz, hevenyészett, / Rontott rajzolatokkal, / Tört vonalakkal, / Tökéletes hibákkal”), mégis egy egész világ van benne, mivel a világ is éppen ilyen „semmiséggel” van telítve. E vázlatkönyv „legfőbb tárgya az írás(probléma) maga” (Tarján Tamás). A „rajzolatok” pedig a „meg sem írott versek árnyai” lennének, amelyek ugyanakkor a költő részéről a művészi teremtő tettre várnak, hogy minden vázlat „Ihasson fénnyel ömlő / Sötét tust, néma tintát.” A vers címe és az idézett záró verssor által a befogott gondolati ív figyelmet érdemel, hiszen míg a verscím a kötet alcímének a foglalata, addig a záró verssor kötetcímül való kiemelése magának a kötetnek az üzenetét összegzi. Ama „semmiségek”, amelyek a versgyűjteményt teszik ki, magát a költő által teremtett világot s egyszersmind egy világlátást építenek fel. Olyan világlátást, amelynek formai elemeit a Kelet irodalma termelte ki, de amely nagy lehetőségeket kínált és kínál az európai, köztük a magyar irodalomnak is.

Kovács András Ferencet a japán költészet egyik műformája, a haiku „szólította meg”, melyre a kötettel válaszolt, bizonyítva: a mikro- és makrokozmoszt egységben láttató egy-egy „rajzolat” akár 17 szótagban is elkészíthető. A haikut a gondolati mélység és könnyedség jellemzi, és klasszikus formáját Motsuo Basho tevékenysége révén nyerte el, aki költészete alapjául a természetet tette meg, programja pedig a változatlanság és frissesség volt. A természet örök igazságát kell kifejeznie a haiku művelőjének élénk, friss módon.

KAF – költői jelnevét használva – versei mind gondolati mélységgel, mind lágysággal jellemezhetők, s eleget tesznek a változatlanság és frissesség követelményeinek. A „vén hegy” lehet például a változatlanság megtestesítője, s a „hajnali felhő” a frissességé, azaz a mozdulatlanság és mozgás ellentétezi egymást egy mindössze 17 szótagos nyelvi egység szűk keretei között. De e költői látomás tovább bővül a felhő megszemélyesítésével (hajtsd le fejed, zokogj), a két természeti elem bensőséges viszonyának felvázolásával (vén hegy vállára hajtja fejét a felhő), s végül kiteljesedik ez a szinte kozmikusnak mondható „együttlét” egy személyes, a társ iránti gyöngéd odafordulást tételező hanggal, amelyet a verscímül választott szószerkezet foglal magában. Érzelmi mélység és lágyság jellemzi tehát a Kedveséhez szól című haikut:

Hajtsd le fejed vén
hegy vállára, zokogj friss,
Hajnali felhő!

A transzcendens megjelenítése érhető tetten egy másik haikuban (Az őszi szél japánul), de ezt is úgy teszi a költő, hogy megfeleljen az adott formával szembeni legfőbb követelményeknek. Az arc által megidézett ember és az ég jelölte világegyetem közti mérhetetlen távolságot a japán nyelven akikazénak mondott szél mint természeti elem hidalja át, illetve ez a szél a transzcendensnek az ember életében való jelenlétéről tanúskodik, mivelhogy mint valamely felsőbb lény keze érinti meg az ember arcát:

Az akikaze –
arcodhoz ér az égből
valaki keze.

A költőt nem gátolják sem a tematikai, sem a formai kötöttségek, sőt ezek éppen a szabadság új lehetőségeinek felfedezésére indítják. Így van ez KAF esetében is, aki tematikailag s az idegen műforma verskellékei tekintetében akár a hozzánk közel álló természeti elemeket is beépíti a távoli származású forma keretébe (pl. Csíkszépvízi vázlatok; Kóborlások Chloéval). Másrészt az eredeti forma előírásai s a verselés terén a hagyománnyal való teljes szakítást is vállalja. A japán nyelv bizonyos tulajdonságai az irodalmi formák alakulását is megszabták. A japán ugyanis nem teszi lehetővé a változatos rímelést és az időmértékes verselést, viszont kialakítható az ütemes verselés. Ezzel szemben a KAF által választott rövid műformákban (haiku, tanka) gyakori a verszenét szolgáló rím, valamint az időmértékes periódusok és sorok. A két haiku alkotta Légyhullás például két hexameter („híven a szóhoz / igyekszem az isteni / semmibe hullni // hűtlen a szóhoz / is isteni semmibe / hullni igyekszem”), másutt pedig (Japán démontánc) akár a teljes öt szótagos sorra is kiterjed a végrím, sőt belső rím is észlelhető a hosszú sorban:

Maszk, pamut-álca
Van arcán, s fejebúbján 
Snassz hamutálca.

Kosztolányi ugyan nem sorolta a tíz legszebb magyar szó közé a fény szavunkat, de a Sötét tus, néma tinta versei alapján ott lenne a helye. A „látható sugárzó energia” neve fontos szereppel felruházott szó, sok szószerkezetben és szóképben számos jelentést hordoz, mindannyiszor fontos jelentésszervező elemnek bizonyulva az egyes versekben, illetve a kötet egészén belül. KAF vázlatkönyvét a telített szavak – köztük természetesen a fény szó – és az erős, szuggesztív szóképekre épülő „rajzolatok” sora tölti ki.

Több vers címében is benne van a fény szó (Névtelenek fényei; Kilépés a fénybe; Fény, arany, korom), mégsem jelenthető ki egyértelműen, hogy derűs líra, amit ebben a kötetben olvashatunk. A költészetet mint „gyönyörrel öldöklő öröm”-öt értelmezi a költő; nem egy versét elégikus hangulat jellemzi. A Dsidát idéző Kóborlások Chloéval címűben maga a fény szó is olyan szerkezetben fordul elő, amely az elmúlásra utal: „hideg, ernyedt fény remeg.” Természetesen a költői játéknak és kísérletnek, a virtuóz ritmikának és rímeknek, valamint a kötött műformák fellazításának (a haiku mellett a szonettnek például) számtalan esetével találkozni. KAF ezáltal is bővíti a versbeszéd regiszterét, sőt frissíti a lírai érzékenységet.