súgó szűrés
keresés

Fábry Zoltán: Stószi délelőttök

Szerző
Fábry Zoltán
Kiadás éve
1968
Műfaj
memoár
Kiadás helye
Bratislava
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
448
A szócikk szerzője
Tóth László

Fábry Zoltán élete és életműve szintúgy nem mentes az ellentmondásoktól; egy ellentmondásokkal terhes kor tanújaként, fél évszázadon keresztül a (cseh)szlovákiai magyar irodalom, írásbeliség viszonyítási pontja volt. Megrázó művét, A vádlott megszólalt a második világháború végével a nemzetállam erőszakos megteremtését elhatározó Csehszlovákiában a magyarok teljes jogfosztása – deportálása, kitelepítése, fizikai és lelki megpróbáltatásai, anyagi és szellemi ellehetetlenítése – elleni tiltakozásul, a „cseh és szlovák értelmiségnek” címzett emlékirataként írta 1946 tavaszán. Szerinte „a fasizmus valóságfertőzése”, „a fasizmus kitenyésztette hatalmi kizárólagosság” a második világháború után sem ért véget, s ez azonnali tiltakozásra késztetette. Elítélte a magyarság kollektív bűnössé nyilvánítását, továbbá Európa fasiszta államokra és antifasiszta népekre való felosztásának politikáját (ez utóbbi kategóriába kerültek például a románok és a szlovákok is, holott a háborúban mindkét ország a németek oldalán harcolt); a kivétel-nélküliséget, amikor „Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik”. Ő azonban, magyarként, függetlenül attól, hogy milyen magatartást tanúsított a háborús esztendőkben, a legyőzöttek közé taszíttatott, s most a „legmélyebb megalázottság fokáról, nyelvfosztottan, szóbénítottan”, „egy elnémított nyelv”, egy „Istentől, mindenkitől elhagyott kisebbség” nevében a „szellem szabad embereihez”: írókhoz és írástudókhoz fordul tiltakozásával. Majd a két világháború közti időt, a kisebbségbe szorítottság két évtizedét idézte, amikor a csehszlovákiai magyarok új nemzedékei döntően a keresztény és az európai értékek mellett tették le voksukat, vagyis képtelenség a Köztársaság „fasiszta okkupációjáért” őket okolni. Az 1939-es „államrobbantás” ugyanis a „németek és szlovákok közös bűne” volt, miközben a szlovákiai magyar magyarság „kiállotta a fasizmus próbáját, és immúnis maradt a hitlerizmus fertőzéseivel szemben”. Aminek bizonysága az is, hogy politikai vezetője, Esterházy János volt az egyedüli a szlovák parlamentben, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt. Fábry a tények erejével, „se jobbra, se balra nem tekintgető” logikával érvel (Koncsol László): számokkal, adatokkal, idézetekkel, állásfoglalásokkal, dokumentumokkal, s a magyarellenes gyűlölködés legfrissebb szlovák és cseh megnyilvánulásaival – az újabb barbarizmus szenvedélyes analízisével mutat rá a humanizmus ismételt csődjére.

S jóllehet – amint azt főként az 1989 után lehetővé vált kutatások fölfedték – Fábry műve egy kiterjedt, az 1945–1948 közti csehszlovákiai magyar értelmiségi ellenállás és emlékirat-irodalom részét képezi, irodalmi értékeinél fogva méltán tartozik ez utóbbiak legkiemelkedőbb darabjai közé is. Ennek ellenére az író e nagy lélegzetű, szenvedélyes „nemzetiségi apológiája” (Koncsol László), „traumatizált tudattal és sebzett lélekkel” írt „filippikája” (Gál Ernő) – melyet a nemzettudatát, nemzeti önérzetét ért sérelmek váltottak ki belőle, sokáig csak kéziratban létezhetett, s csupán sokszorosított formában terjedhetett. Végül a pozsonyi Irodalmi Szemle 1968 megváltozott belpolitikai légkörét találta megfelelőnek a közzétételére, mely azután Függelékként az író az évi tanulmánykötetébe, a Stószi délelőttökbe is bekerült.

A vádlott megszólal az író pályájának középponti műve; a történelmi kiábrándulások és csalódások sokkjától szenvedő Fábry számvetése korával és önmagával. Méltatóinak csaknem mindegyike kiemelte az író szenvedélyes anyagkezelését és történelmi igazlátását, expresszív, nem egyszer belső izzású lírától fűtött nyelvezetét és gondolatiságát, filozófiai és morális vonatkozásait, a nemzeti tudatot erősítő kisebbségi elkötelezettségét. De Fábry műve nemcsak kisebbségtörténeti megközelítésben olvasható, hiszen az „egyetemes magyar múltnak” is az „egyik legdrámaibb dokumentuma” (Koncsol László), s ilyen értelemben a 20. századi magyar vitairodalomnak is fontos, a személyiség integritásáról, személyiség és szerep nagyfokú belső koherenciájáról tanúskodó alkotása.

Az már csupán a rendszerváltást közvetlenül megelőzően vált ismertté, hogy a memorandum (alap)anyaga szerves részét képezi az író Üresjárat című, az egész 1945–1948 közötti időszakon átívelő, végül 1991-ben megjelent naplójának, mely egyúttal tovább is írja az emlékiratot, hiszen az előbbi 1946. május 1-jével zárul, míg ez utóbbi 1948 tavaszán. Ugyanekkor az Üresjárat második fele minőségi-szemléleti váltás is az első feléhez, illetve A vádlott megszólalhoz képest. Míg ugyanis a napló első része túlnyomóan egy egzisztenciális válságba taszított nemzeti kisebbség érdekében mondott, s a memorandumban kicsúcsosodott védőbeszédként olvasható, addig a későbbi lapok már egyre inkább egy minden mást háttérbe szorító vádbeszédnek számítanak a szovjet típusú kommunizmus – és terjeszkedése – ellen.

Fábry e két műve – kiegészítve néhány később keletkezett nagy horderejű, apologetikus írásával (Vallomás a rokonságról és az akadályokról; A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága; Rang és hűség) – egy 1945-tel kezdődő, s haláláig tartó korszak ideológiakritikai analíziseként, egy írói pálya belső eszmetörténeti fordulatot hozó megvilágosodásaként, az elveszett illúziók „(tény)regényeként” is olvasható. S egyúttal külön súlyt ad a Stószi délelőttök olyan bensőséges hangú személyes vallomásainak és emlékezéseinek, irodalomtörténeti jegyzeteinek, kisesszéinek is, mint a Stószi előszó, valamint az Ady-, Bartók-, Kodály-, József Attila-, Gaál Gábor-portré, és a már említett Vallomás a rokonságról és az akadályokról mellett a Stószi jegyzetek.

Irodalom

Fónod Zoltán, Perben a történelemmel. Fábry Zoltán élete és munkássága,átdolg. kiad., Madách Könyvkiadó, Pozsony/Bratislava, 1993, Madách.

Gáll Ernő, Fábry Zoltán, a „felelős ember”, Korunk, 1997/8.

Görömbei András, Fábry Zoltán, = Uő., A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980, Budapest, 1982, Akadémiai.

Koncsol László, A cselekvő erkölcs, Irodalmi Szemle, 1970/1.