Kormos István: Szegény Yorick

A költő Dülöngélünk című, szakmai elismerést hozó verseskötetét 1949-től igen hosszú szünet követte. 1956-ban, majd 1963-ban szólalt meg néhány verssel, második kötetével csak 1971-ben találkozhattunk. Hosszú, válságos éveket kellett átélnie, míg a gyermekirodalom mesterét már régóta megillető rang mellett költőként is beérkezhetett. Új kötete voltaképpen karcsú, mégis gyűjteményes mű. Ő maga dátumozta a verseket előbb az 1943 és 1956, majd az 1962 és 1970 közötti évekre. Az 1956-ig terjedő időszak dátumait azonban fiktívnek kell tekintenünk, mert legtöbbjüknek nem ismerjük valódi keletkezési idejét, illetve tudható ma már, hogy átdolgozások, sejthetően a hatvanas évek második feléről. Kormos tehát, mint életrajzát, korai költészetét is legendásította. Az átírás gondolatában hatással lehetett rá Nagy László Deres majális című versgyűjteménye is (1957).

A költő a hatvanas évek első felében talált végérvényesen önmagára. Vallomása szerint: „Az én világom az enyém, helyettem nem írnak meg ugyan semmit, de amit meg kell írnom, az csak az enyém.” A világképet, a poétikát, a költői nyelvet szerves egységgé alakította. Az érett költő szemléletének középpontjában a kérdező, kereső, úton lévő ember számvetése áll, ellenpontozó szándékkal is reflektált vallomásossággal, a múlt, a jelen és a jövő idődimenzióira is vonatkoztatva. Minőségigényét azonban rendre kudarcok csúfolják meg. A Kormos-nemzedék költőinek általános, életműveket befolyásoló élményköre ez. Következménye a drámaiság, a tragikus látásmód, a szemléleti többszólamúság, mely Kormosra is jellemző, de esetében annak egy összebékítő, harmóniára törekvő változata a meghatározó. Ő maga csaknem minden művét szerelmes versnek tartotta, s a közvélemény is hajlott erre, azonban ez koránt sincs így. Bár igaz, hogy nem a versek száma, hanem a motívumok s jelentőségük a meghatározó.

Kormos hosszabb hallgatása után, 1963 májusában jelent meg a Vonszolnak piros delfinek c. vers, s ez azonnal bizonyító erejű lett. E vers indító alaphelyzete a meditáció. Tárgyias körülményei: éjszaka, magány, egy cellaszoba. Gyakori lesz a továbbiakban ez a verset indukáló szituáció: a magányában aludni képtelen ember vergődését a szerelem válsága mélyíti el. A meditáció látomásba fordul át, egymásra rétegződnek a képek. Az éjszaka alkalmas lehetne a képzelet szabad mozgására, a földrajzi távolság leküzdésére, valami mégsem engedi a boldog megoldásnak még a felvillantását sem. Az idegenségérzet, az egzisztenciális magány „mondhatatlan” képzete lesz az akadály. A szerelem halála a lét halála is. A képzelet, a szerelem, a tenger hullámoztatja a verset, s élteti a reménytelenségben az irracionális reményt. Majd feladja azt is: „alámerül Atlantiszom”. Kormos szerelmi lírájából sokak szerint a Tengermély a legtökéletesebb. Annyi más verséhez hasonlóan ezt is a képzelet intenzív működése határozza meg. Jellemző vershelyzetként figyelhető meg  nála a „szemem húnyom” állapot. Ennek jelen költeményben az „arc tenyérben” felel meg. E verseket akár sorsképlet-szembesítő alkotásoknak is nevezhetjük azzal a megszorítással, hogy a pozitív sorsképlet nem a szabad lehetőségek világába vezet, mert csupán a képzelet játéka adhatná meg az élet igazi rangját. A Tengermélyben megfogalmazott élményt elsősorban a kitaszítottság, az elsüllyedés, a lét alatti lét állapota hívhatja elő, ám hozzátartozik az is, hogy olykor egy boldog világ süllyed el. Kormos számára a játék ifjúkorától kezdve szabadulást jelentett a nincstelenségből, az otthontalanságból, az alkotás kudarcaitól, a korszak – művészeket különösen is sújtó – tiltásaitól. A költő játékos személyisége jól tükröződik költészetében. A kötetnek címet adó vers jelentősége nagyobb az ebben a funkcióban megszokottnál: az egész életmű embléma-verse, s ezt Kormos is így gondolta. A Hamlet „sírásó jelenetében” kerül elő a jó király hajdani udvari bohócának koponyája, akire még a királyfi is visszaemlékezett. Kormos vallomása szerint „A szegény Yorick szerepe a Hamletban számomra fontosabb, mint néhány valóságos élő szereplőé. Úgy éreztem, hogy az életben sokszor láttak engem Yoricknak. Sokféle becenevem volt kisgyerekkoromtól kezdve…” A versben olyan kései időszak a viszonyítási pont, amely beláthatatlanul távoli. Addigra semmi sem marad meg a személyiségből: „Halálon túl kicsit / mondjuk ötszázöt évvel / senki nem tudja rólam / hogy én valék Yorick / koponyám partra vetve / fűrésszel elfelezve / egy jó öreg sírásó / pohárnak kinevez / széléről kortyint fecske…” Az időjáték a távoli jövőbe s a távoli múltba egyaránt elvezet. Ezt stilárisan a szöveg szelíd, de felismerhető archaizálása mutatja (valék, vajha, miccenés, sillabizálva). A költemény az emberiség létidejében helyezi el az egyetlen személyt. Elsősorban nem azért, mert költő, s „magyarul éneklő”, hanem mert ember, mint bárki más. A halálnak ezt a sajátos látomást követi egy újabb, a gyermekkortól indázó életúté. A létet és a nemlétet egyaránt összegző versben a siralom, a gyónás-vallomás és a testálás elemei egyaránt fellelhetőek. Sirató és tárgyiasságra törekvő önsirató egyúttal.

A kötet elismerő kritikai fogadtatásban részesült. Kenyeres Zoltán a látomásos népdal és az elvont tárgyiasság társítását emelte ki, az evidenciaszerű népiséget, a kulturális élmények életélményként való megnyilvánulását. Kiss Ferenc az orfikus játékosságot hangsúlyozta. Lengyel Balázs egy modernül romantikus költőt méltatott. Baránszky Jób László a polifonikus líra fogalmát, míg Lator László a valóság és a képzelet, az álmodozás és az anyagszerűség varázslatos egymásba játszódását vonatkoztatta a Szegény Yorickra. Papp Endre a reflektált vallomás kisajátíthatatlan játékaként minősítette az életművet.