súgó szűrés
keresés

Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett

Szerző
Kiss Benedek
Kiadás éve
1982
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
118
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

A Kilencek költőcsoport Elérhetetlen föld (1969) című antológiájával induló Kiss Benedek a korabeli kritikák szerint is a csoport egyik jellegadó költője. A Kilencek alkotómódszerét Görömbei András szemléletes tárgyiasságnak nevezte; mindnyájuk költészetén nyomot hagyott Nagy László költészetének újszerű metaforikája, de ezt Illyés Gyula tárgyiasabb, epikus kiindulású verskezelésével ötvözték. Kiss Benedek a rímes ütemhangsúlyos vagy rímes időmértékes, többnyire rövidebb versek: dalok, elégiák költője; még kevés szerepversén is átüt az a hétköznapi személyesség, ami nem felül- vagy alulstilizál, hanem megjelenít: mintha bármelyikünk hétköznapi vívódásait és örömeit vinné színre.

Harmadik verseskötete hosszabb szünet után jelent meg, és kritikusai szerint a Békesség nektek, utak! (1973) kísérletezései után visszatér a Gazdátlan évszakban (1970) kidolgozott poétikához. Olyan élménylíra ez, amely az élet örök hullámzását énekli meg, a legelemibb természeti: növényi és animális, sőt tárgyi életjelek fölött érzett ámulatot („minden valamirevaló költő úgy látja a világot, mintha ő látná először”, vallotta a költő a Görömbei Andrásnak adott interjúban). Háborítatlan szépségkultuszról azonban nincs szó: Kiss Benedek mindent a maga költői személyiségén szűr át. A világ szépségeire való rácsodálkozás így minduntalan feszültségbe kerül a lírai alany esendőségével, kételyeivel – általában: az ember sebezhetőségével. Az emberi lét bizonytalansága a gyermekkorba nyúlik vissza, mint arról számos vers tanúskodik; Kiss Benedektől távol áll a nosztalgikus visszatekintés, emlékei felidézésében mindig van valami a lefojtott félelemből, a koravén gyermek gyanakvásából.

A Pörgetvén napok kereplőjét című első ciklus versei a világ apró csodái fölött érzett himnikus öröm hangnemét keverik a létbe vetett ember többnyire tárgytalan félelmével, miközben a mindennapok apró eseményeiből indul ki (Esti vers fiamnak, fohászkodással; Intés a szívnek, mert mit is, meg mivégre; Akkordok; Parton). A „csillagok / vértelen szívéhez” fohászkodik, groteszk hasonlatban viszonylagosítva a szép értelmét: „mint egy végtelen / kutyavonítás: / mered föl legszebb nyaram” (Éjszaka). Képi világa egyforma gazdagsággal kapcsolódik a gyermekkorból ismert falusi, illetve a felnőttkorban meghódított városi világhoz, anélkül hogy értéktulajdonítással állítaná szembe egyiket a másikkal. Szó sincs az egykor letűnt világ utáni nosztalgiáról, a megszépítés szándéka távol áll tőle, ám az egykorvolt, elhagyott vidék iránti már-már animális szeretet mindenkor érezhető: „Homok itta az ég könnyét, / szőlőlevelek suhogtak – / nem terem sehol maholnap / olyan borulatú friss ég!” (Zápor alá régen álltam). Ezzel áll szemben az illúziótlan önszemlélet, amely a kíméletlen önfeltárásig sosem jut el, inkább csak sejteti az én válságának okait: „Ó, édességes vétkeim, / miktől a bensőm rothadoz! / Nap mint nap tort ül, / gömbölyül / bennem, mint magzatom, / a rossz. (Kikapcsolom az éneket)

Kiss Benedek költészetének egyik központi motívuma az út, az úton levés (2009-es összegyűjtött verseinek is az Utak keresztje címet adja). Ez a költői én tépelődésének alapja is: honnan jövünk, hová érkeztünk, hová tartunk. „S a kövesút / s arcom meg én, / kik egymáshoz tartozunk – / míg dől elém s fut vissza / árnyam –, / sodródunk fényes éjszakában” – írja az Úton című versben. A kötet második, záróciklusa – Létem, temetőm! – a költői én szemlélődéséhez közösségi-társadalmi dimenziókat kapcsol. A Hetes huszár balladában, a Tábori posta a nagyapához írt fiktív levél műfajában idézi meg a második világháború idejét. Így válik kiemelt témává az emlékezet: „Az emlékezetet / gyep veri fel – / a gyerekkor udvarán / mindenütt penetráns vaddohány”. „A költői tekintet mindent egybelátó képessége” (Ködöböcz Gábor) poétikai következményekkel is jár: miközben a látvány rögzítése alapvetően érzelemmentes, tárgyias gesztus, Kiss Benedeknél az átmetaforizáltság sohasem húz éles határt tárgyias és emberi, tárgyias és élő közé: „Mennyi kigyötrődött állomás, / gyalogút és kitérő, / bolyongás testek-lelkek bozótosában, / míg beszórja / aranydarával / meghajtott fejemet a vadszőlő.” (Bolyongások)

Ez az animális léttapasztalat, az öngyötrő gondolatok ellenére, a költői én integritásának biztosítéka. A „nem futhatok már el / soha innen” belátását eredményezi, s nem a váteszi, de virrasztó költői magatartás méltóságát: „Fejemet lassan fölemelem.” (Létem, temetőm!)

Irodalom

Ködöböcz Gábor, Kiss Benedek, Budapest, 2014, Magyar Művészeti Akadémia. (Közelképek írókról)

Pomogáts Béla, Hazatalálni. Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett, Új Írás, 1982/12.

Szakolczay Lajos, Kiss Benedek költészetéről, = Uő., A csavargó esztétikája, Budapest, 1996, Balassi.