Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett
- Szerző
- Kiss Benedek
- Kiadás éve
- 1982
- Műfaj
- vers
- Kiadás helye
- Budapest
- Kiadó
- Szépirodalmi Könyvkiadó
- Oldalszám
- 118
- A szócikk szerzője
- Nagy Gábor
A Kilencek költőcsoport Elérhetetlen föld (1969) c. antológiájával induló Kiss Benedek a korabeli kritikák szerint is a csoport egyik jellegadó költője. A Kilencek alkotómódszerét Görömbei András szemléletes tárgyiasságnak nevezte; mindnyájuk költészetén nyomot hagyott Nagy László lírájának újszerű metaforikája, de ezt Illyés Gyula tárgyiasabb, epikus kiindulású verskezelésével ötvözték. Kiss Benedek a rímes ütemhangsúlyos vagy rímes időmértékes, többnyire rövidebb versek: dalok, elégiák költője; még kevés szerepversén is átüt az a hétköznapi személyesség, ami nem felül- vagy alulstilizál, hanem megjelenít: mintha bármelyikünk hétköznapi vívódásait és örömeit vinné színre.
Harmadik verseskötete hosszabb szünet után jelent meg, és kritikusai szerint a Békesség nektek, utak! (1973) avantgárd ösztönzésű kísérletezései után visszatér a Gazdátlan évszakban (1970) kidolgozott poétikához. Olyan élménylíra ez, amely az örök hullámzását énekli meg, a legelemibb természeti: növényi és animális, sőt tárgyi életjelek fölött érzett ámulatot („minden valamirevaló költő úgy látja a világot, mintha ő látná először”, vallotta a költő a Görömbei Andrásnak adott interjúban). Háborítatlan szépségkultuszról azonban nincs szó: Kiss Benedek mindent a maga költői személyiségén szűr át. A világ szépségeire való rácsodálkozás így minduntalan feszültségbe kerül a lírai alany esendőségével, kételyeivel – általában: az ember sebezhetőségével. Az emberi lét bizonytalansága a gyermekkorba nyúlik vissza, mint arról számos vers tanúskodik; Kiss Benedektől távol áll a nosztalgikus visszatekintés, emlékei felidézésében mindig van valami a lefojtott félelemből, a koravén gyermek gyanakvásából.
A Pörgetvén napok kereplőjét című első ciklus versei a világ apró csodái fölött érzett himnikus öröm hangnemét keverik a létbe vetett ember többnyire tárgytalan félelmével, miközben a mindennapok apró eseményeiből indul ki (Esti vers fiamnak, fohászkodással; Intés a szívnek, mert mit is, meg mivégre; Akkordok; Parton). A „csillagok / vértelen szívéhez” fohászkodik, groteszk hasonlatban viszonylagosítva a szép értelmét: „mint egy végtelen / kutyavonítás: / mered föl legszebb nyaram” (Éjszaka). Képi világa egyforma gazdagsággal kapcsolódik a gyermekkorból ismert falusi, illetve a felnőttkorban meghódított városi világhoz, anélkül hogy értéktulajdonítással állítaná szembe egyiket a másikkal. Szó sincs az egykor letűnt világ utáni nosztalgiáról, a megszépítés szándéka távol áll tőle, ám az egykorvolt, elhagyott vidék iránti már-már animális szeretet mindenkor érezhető: „Homok itta az ég könnyét, / szőlőlevelek suhogtak – / nem terem sehol maholnap / olyan borulatú friss ég!” (Zápor alá régen álltam). Ezzel áll szemben az illúziótlan önszemlélet, amely a kíméletlen önfeltárásig sosem jut el, inkább csak sejteti az én válságának okait: „Ó, édességes vétkeim, / miktől a bensőm rothadoz! / Nap mint nap tort ül, / gömbölyül / bennem, mint magzatom, / a rossz.” (Kikapcsolom az éneket)
Kiss Benedek költészetének egyik központi motívuma az út, az úton levés (2009-es összegyűjtött verseinek is az Utak keresztje címet adja). Ez a költői én tépelődésének alapja is: honnan jövünk, hová érkeztünk, hová tartunk. „S a kövesút / s arcom meg én, / kik egymáshoz tartozunk – / míg dől elém s fut vissza / árnyam –, / sodródunk fényes éjszakában” – írja az Úton című versben. A kötet második, záró ciklusa (Létem, temetőm!) a költői én szemlélődéséhez közösségi-társadalmi dimenziókat kapcsol. A Hetes huszár balladában, a Tábori posta a nagyapához írt fiktív levél műfajában idézi meg a második világháború idejét. Így válik kiemelt témává az emlékezet: „Az emlékezetet / gyep veri fel – / a gyerekkor udvarán / mindenütt penetráns vaddohány”. „A költői tekintet mindent egybelátó képessége” (Ködöböcz Gábor) poétikai következményekkel is jár: miközben a látvány rögzítése alapvetően érzelemmentes, tárgyias gesztus, Kiss Benedeknél az átmetaforizáltság sohasem húz éles határt tárgyias és emberi, tárgyias és élő közé: „Mennyi kigyötrődött állomás, / gyalogút és kitérő, / bolyongás testek-lelkek bozótosában, / míg beszórja / aranydarával / meghajtott fejemet a vadszőlő.” (Bolyongások) Ez az animális léttapasztalat, az öngyötrő gondolatok ellenére, a költői én integritásának biztosítéka. A „nem futhatok már el / soha innen” belátását eredményezi, s nem a váteszi, de virrasztó költői magatartás méltóságát: „Fejemet lassan fölemelem.” (Létem, temetőm!)
- Irodalom
-
Ködöböcz Gábor: Kiss Benedek. Bp., 2014, MMA.
Pomogáts Béla: Hazatalálni. Kiss Benedek: Szemem parazsa mellett. Új Írás, 1982. 12. sz.
Szakolczay Lajos: Kiss Benedek költészetéről. Inuő: A csavargó esztétikája. Bp., 1996, Balassi.