Szilasi László: Szentek hárfája

Szilasi László első egyéni szépírói munkája a történelmi (szociografikus) regény és a metafizikai detektívregény elemeit vegyíti, eközben pedig a fikció és a valóságra vonatkoztatás viszonyait is folyton egymásba szövi. Ugyanis, bár jól érzékelhetők a Szentek hárfájában a helytörténeti szólamok (ilyen a regény központjában álló három templom, amelyek jól azonosíthatóan Békéscsabán találhatók, még ha a települést a szöveg egy szójátékkal Árpádharagosnak is nevezi), a cselekmény folyton visszahúzódik a fiktív világba. Többek között az olyan megoldásoknak köszönhetően, mint hogy a valaha élő történelmi alakoknak (pl. Tessedik Sámuelnek) nem a valós személye lesz a fontos, hanem az, miként járulnak hozzá a szöveg atmoszferikusságához. A történet középpontjában egy rejtélyes gyilkosság áll, amelynek nem az elkövetőjét, hanem az okát és a következményeit kell feltárnia az olvasónak: „Ezt az Omaszta Mátyás nevű, nagy vagyonnal és tekintéllyel rendelkező haragosi fuvarosgazdát 1924. december 24-én, éjjeli fél egy előtt néhány perccel lőtte le egy Grynaeus Tamás nevű végzős gimnazista, az éjféli misén, a prédikáció közben. […] Grynaeust soha nem találták meg. Az igazán különös azonban az volt, hogy a holttestnek is nyoma veszett. Üres koporsót temettek el. Omaszta a saját lábán el nem mehetett, összesen hat, valószínűleg egyenként is halálos találat érte, a hatalmas testet pedig talán négy ember se bírta volna elcipelni.”

Az olvasással folytatott nyomozás érzetét kelti az, hogy az egyes fejezetekben más-más elbeszélőkkel találkozunk: az első és az utolsó fejezet narrátora viszont megegyezik, Makovicza Bálint néhány évvel a gyilkosság után tett tanúvallomásának két része közé ékelődik a többi beszámoló, ezáltal a Szentek hárfája keretes szerkezetet kap. Ahogy azt Mikuska Judit megjegyzi, a fejezetváltások mindig idősíkváltások is a regényben, ezzel pedig a mikrotörténeti fókusz is folyton módosul. A második fejezet mintegy harminc évvel az első utáni cselekményszálról szól, Ladik István nyomozását mutatja be, és ő már eleve egy nyomozópáros nyomába eredt, akiket vizsgálatuk lezárása előtt – Makoviczával együtt – meggyilkoltak. A megszólalók közül a legrejtélyesebb a harmadik fejezet elbeszélője, akiről nem derül ki egyértelműen, hogy kicsoda, és a nyomozás közvetítettségét tovább növelve Ladik István élettörténetét tárja elénk cenzúrázottan, helyesbítésekkel szalonképessé téve azt. Krupp József feltételezi, hogy a negyedik fejezet narrátorának, Kanetti Norbertnek a dolgozatát olvashatjuk a harmadikban – bár saját fejezetében éppen arról beszél, miként semmisítette meg a Ladikról írott munkáját. Itt érzékelhető egy sajátos feszültség. Egyrészt az elbeszélők tudnak egymás kutatásairól. Másrészt viszont az eredeti esettől időben minél távolabbi visszaemlékezéseket olvasunk, annál inkább megfogalmazódhat a kétség, hogy úgy történt-e minden, ahogyan azt Makovicza eredeti beszámolójában láttuk - sőt, hogy megtörtént-e a gyilkosság egyáltalán, hiszen sem holttestet, sem tettest nem hagyott maga után az esemény. Ahogy arra Kálmán C. György felhívja a figyelmet, a regény az ilyen feszültségeivel ellenáll az allegorizálásnák, hogy valami mögöttes, mindenre kiterjedő értelmezést lehessen adni róla. Ezért célravezetőbb, ha „egymás mellé rendelt szövegek párbeszédének tekintjük a művet”: legyenek azok az elbeszélők beszámolóinak vagy a hivatkozott szövegek és a regény szövegének egymásra vonatkozásai. A Szentek hárfája tehát nem pszichologizáló megközelítést választ, nem a tett lélektana áll a középpontjában, hanem ismeretelméleti kérdéseket vet fel; a szöveget a múlt hozzáférhetősége, a történelem eltérő rétegeinek (a személyes élettörténet, a helyi történelem és az egész országot megrázó események) összejátszása foglalkoztatja. Ez összesűrűsödik abban, ahogy a Szentek hárfája egymás mellé helyezi a különböző időben lefolytatott nyomozások eredményeit. Miért ölte meg Grynaeus Omasztát? A második fejezetben emlegetett nyomozópáros egy szövevényes, lólopással és megcsalásokkal teli történetet tár fel. Ladik viszont arra jut, hogy Grynaeust tulajdonképpen felbérelték a tolvajok az eltulajdonított festmény miatt haragra gerjedt Omaszta meggyilkolására. Makovicza szintén bérgyilkosnak gondolja Grynaeust, csak éppen egy titkos társaság kiválasztottjának, a gyilkosságnak pedig nem egyéni érdeket, hanem politikai motiváltságot tulajdonít. A tisztánlátást nehezíti az évek során felszámolódó archívum és a folytonos retusálás: Kanetti csak olvashatatlan iratokat talál a toronyban, mert az az ’56-os forradalomban megsérült és beázott; a gimnázium tablóképeiről újra s újra leveszik a nem megfelelő elemeket.

A regény a címét a szlovákok által használt evangélikus zsoltárgyűjteménytől, a Cithara Sanctorumtól kölcsönzi, a zsoltárgyűjtemény többször is feltűnik a szövegben, méghozzá a kulcsjeleneteknél: például Makovicza akkor veszíti el a saját példányát, amikor Omaszta és Gryaenus után ered. Az angyalok hárfája kifejezés metaforikusan pedig utal arra a profanizálódásra, amely során a regényvilágban minden elveszti a szentségét. A leglátványosabb, ahogy az évtizedek során a három templom közötti kapcsolat megszakad: „Délen a katolikus templom. Északon a miénk. Velük szemben meg, középütt, a nyugati oldalon, a reformátusoké a vaskakassal. Össze vannak kötve, remegő szálak százaival, bár emberi szem ezek közül nem észleli, csak a szilveszteri díszkivilágítás előkészületeinek magasban meg-megvillanó, vékony s most még üres acélsodronyát. Zúg halkan a szélben, mint a hárfa húrja.” A gyilkosság eseményének előbb történelemmé, majd legendává válása, illetve a szereplők viszonyrendszerének felbomlása tehát analóg azzal, ahogyan a hárfa húrjai elszakadnak.