Iancu Laura: Szeretföld

A Szeretföld a korábban elsősorban költőként, néprajztudósként és népmesegyűjtőként ismert Iancu Laura első nagyobb terjedelmű prózai munkája. A szöveg műfaji értelemben a novellaciklus és a zártabb kompozíciójú regény közötti átmeneti sávban helyezhető el. Szerkezetére sajátos nyitottság és fragmentáltság jellemző. Sokfelé elágazó „cselekménye” mozaikos, kaleidoszkópszerű. A mű rizomatikusan egymásba fonódó jelenetsoraiból inkább panoráma vagy tabló, mintsem hagyományos értelemben vett, egységes narratíva körvonalai rajzolódnak ki. A zsúfolt, részletgazdag és erősen széttartó szövegnek ugyanakkor vannak szilárd rendező elvei is. Ilyen mindenekelőtt a térbeliség. A történések helyszíne a valódi helységnévként is létező, moldvai csángók által lakott moldvai (romániai) település, Gorzafalva (illetve tágabb értelemben a csángó nép kultúráját jelző, fiktív nevet viselő táj, Szeretföld), amely nemcsak materiális környezetként, hanem szellemi közegként, önálló ontológiai státuszra szert tevő kollektív szubjektumként is értelmezhető. A regényben a csángó falusi miliő árnyalt megjelenítése hangsúlyosabb, mint az egyes emberi sorsok pontos nyomon követése. A konkrét személyekhez és közvetlen személyközi kapcsolatokhoz társítható történetek alárendelt szerepet játszanak, így korántsem tekinthető véletlennek, hogy gyakran felvázolásszerűek, illetve lezáratlanok maradnak.

A Szeretföld egyes szám harmadik személyű elbeszélője egyfelől távlati nézőpontból szemléli az általa konstruált regényalakokat és eseményeket, ő maga (már) nem része annak a világnak, amelyet megelevenít. Másfelől hiába burkolózik személytelenségbe: az elfogulatlanság látszatára keveset adó, didaxistól sem mentes kommentárjai, markáns értékítéletei révén nagyon is „jelen van” a szövegben. Mi több: elbeszélői – egyúttal értelmezői – pozíciója azért sem tekinthető abszolút külsődlegesnek, mert olyan, eltűnőben lévő kultúráról ad hírt, amelyhez egzisztenciális érintettség is fűzi. Voltaképpen létezési módjának múlt-aspektusát tárja fel elbeszélése során. A – nem teljes mértékben érvényesülő – narrátori kívülállásnak tehát hangsúlyozott időbeli vonatkozása is van. Az elbeszélő egy, az elbeszélés idejét évtizedekkel megelőző korszakra tekint vissza. Mellőzi a konkrét történeti idő megjelölését, azt azonban többször hangsúlyozza, hogy egy nagy háború utáni időszak történéseiről számol be. Ez a háború akár az első világháború is lehetne, de valószínűbb, hogy inkább a második világháborúról van szó, hiszen a regény egyik középponti hőse, Keleti Jeremiás, a bujdosó katona orosz hadifogságból érkezik haza, Románia pedig a második világháborúban állt hadiállapotban az orosz (szovjet) nagyhatalommal. A háború fenoménje – visszatérő utalások formájában – kitüntetett jelentőséghez jut a műben. Igaz, a csángó közösség folyamatos szenvedéstörténetében a háború „csak” egyike azoknak a súlyos természeti és történeti csapásoknak, amelyek rendre meggátolják e vidék gazdasági, társadalmi és műveltségbeli fejlődését. A nagy háború hiába ér véget, számukra az egész élet egy hatalmas háború – békeidőben is. Az ember e peremterületen nem vagy nem mindig ura az őt körülvevő világnak; szélsőségesen ki van szolgáltatva a természet romboló erőinek (aszályos időjárásnak). A Iancu-regény csángói körében a mindennapi lét szerves alkotóeleme a szűkösség. Nem ritka jelenség a tartós éhezés sem. Ahogyan a mű egyik leghatásosabb jelenete demonstrálja: e szociokulturális közegben különösen abszurdnak hat az egyház által az emberi önkorlátozás üdvös példájaként feltüntetett és a hívőkkel szigorúan betartatott rendkívüli böjt.

Szeretföldön az intelligenciát, egyúttal a szellemi téren messze túlmutató hatalmat – a világméreteket öltő szekularizáció korában is – szinte kizárólag papok képviselik. A kultúra itt teljes egészében egyházi, vallási alapú. A regény szereplőinek tudatát az archaikus zsidó–keresztény világkép babonás, misztikus elemektől sem érintetlen változata uralja. Így érthető, hogy a háborút túlélő falusiak számára a legfőbb közösségi célt a korábban elpusztult templom újjáépítése jelenti. A kataklizmák által sújtott emberek rossz közérzetét csak fokozza, hogy az új templomkezdemény falai – „egyszer éjfélkor, másszor hajnalban” – időről időre leomlanak.

E szöveghelyen Iancu regénye a Kőműves Kelemenné című erdélyi népballada középponti motívumát hasznosítja újra. A Szeretföld emellett több klasszikus és kortárs irodalmi alkotással is párbeszédbe lép, elsőként a Bibliával. A bűnbeesés történetére utal vissza például a műben hangsúlyosan jelenlévő kígyó-archetípus. A regényben rekonstruált közösségi bűnfelfogás alapján szoros párhuzam vonható a csángó és az ószövetségi zsidó nép elhúzódó „bűnhődéstörténete” között. A Szeretföld fontos szövegelőzménye az Odüsszeia is. Keleti Jeremiás a hosszú bolyongása után hazatérő, inkognitóját sokáig megőrző Odüsszeusz, míg felesége, Magdolna az eltűnt férje iránt szinte irracionális mértékű hűséget tanúsító Pénelopé kései alakmása. (Jelentőségteljes, hogy mindketten bibliai nevet viselnek.) Magdolna nevelőszülőkhöz kerülő és ott szolgasorba kényszerített kisgyermeke, Péter viszont nem Télemakhosz megfelelője, hanem Móricz Zsigmond Árvácskájának csángó (és fiú) alteregója. A nemi erőszakot elszenvedő Magdolna, illetve az erőszaktevő orosz katona által nemzett, emiatt a falusiak által már születése pillanatában stigmatizált Péter közös kálváriája pedig Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című alkotását idézi. A szövegközöttiség a szerző életművén belüli összefüggésekre is kiterjeszthető. A regény egyes enigmatikus utalásainak értelmezéséhez – közvetett módon – maga Iancu Laura is hozzájárul Vallás Magyarfaluban című 2013-as, néprajzi tárgyú értekezésében.