súgó szűrés
keresés

Sinka István: Szigetek könyve

alcím
Szomorúságoknak szép beszélgetése Mumm mezején
Szerző
Sinka István
Kiadás éve
1972
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
403
A szócikk szerzője
Jánosi Zoltán

Szigetek könyve Sinka munkásságának számos alapértékét összefoglaló kései alkotása. Az élete fő művének szánt, az epikát lírával és autobiográfiai emlékekkel ötvöző, enciklopédikus természetű verses elbeszélést, amely posztumusz alkotásaként látott napvilágot, 1952-től szinte halála napjáig (1969) írta. „Építem-szépítem-faragom, ameddig csak telik az erőmből” – vallotta 1967-ben. Az író sajátos – sok elemében egyedi és egzotikus – paraszt- és pásztorvilágának témakörei, prózai elbeszéléseinek, önéletrajzi természetű írásainak a megjelenített helyszínekre, sorsokra valló és a figurákat megformáló erői, lírai műveinek az emberalakokra, a természetre s a tárgyi környezetre egyaránt koncentráló képalkotása, történeti és szociális gondolkodásának horizontjai nagyszabású és szerves egységgé szövődnek e műben.

Az öt nagyobb egységre – a meglátogatott helyek sorára, a „szigetekre” – fűző, életképekkel, táj- és jellemrajzokkal, lírai betétekkel teli elbeszélő költemény teljes emberi és környezeti igénnyel ad számot a délkelet-alföldi szegényparaszt-világról. (Maga a szerző még készülése idején, Ortutay Gyulához címzett levelében „a Tiszántúl Kalevalá”-jának nevezte.) A népi írók korabeli parasztvilágot tükröző műveinek, a falu- és vidékszociográfiáknak a vonásait is felidéző, több mint tizenháromezer soros alkotás a bemutatott sorsokra a történeti összegzés, a lelkek mélyebb rétegeinek tartalmait is felszínre emelő szándék s a vázolt sorsok teljes társadalmi kapcsolatrendszerének bemutatása igényével tekint. (Prózapoétikája e szempontból Veres Péter: A Balogh család története című – 1961-ben megjelent – trilógiájával rokonítható.) Az eposzi arányokat megcélzó, versekbe formált elbeszélés-komplexum egy történelemben már elsüllyedt emberi-tárgyi-természeti világkörzetre: a Nagyszalonta közeli Csigla-patak, a Hóri-domb és erdő, a Mumm-mezeje környékére és emberalakjaira – és a költő tovatűnt ifjúságára – néz vissza. A történelem örvényébe veszett embernek az emlékezet révén történő művészi újraalkotása egyszerre történettudományi, szociográfiai és a korabeli társadalomszerkezetet is dokumentáló rekonstrukció.

Az emlékezet ténybeli és lélektani ismereteinek a mű a költő ifjúkori vándorlásaiból kiemelt értékeit a szépírói eszközökkel megragadott közösségek élete köré szervezve, a természeti, a társadalomszerveződési, a szociális, a tárgyi, a néprajzi sajátosságokat, a szokásrendszert és a tágasabb értelemben vett helyi kultúrát mutatja be. A mikrokörnyezet, a természeti tájak s tájrészletek, a növények, állatok, a lakóhelyek és építmények, a mindennapi munkák filmszerűen éles, hiteles leírásai mindig emberalakok köré (öregek, fiatalok, férfiak, nők, gyermekek) szerveződve elevenednek meg. Az elbeszélés minden szakaszában az ember küzdelme áll a középpontban, e szemléleti aurában jelennek meg a közösséget átsugárzó kapcsolatok (barátságok, házasságok, szerelmek, szakítások, szövetségek, viszályok) is. A szereplők belső világát (hitét, szokásait, hiedelmeit, vágyait, gyászát, vallásos képzeteit) feltáró részletek is e küzdelem köré szerveződnek. A könyvben szabályos néplélektani és nyelvi leletmentést végez a szerző, a történettudomány, a nyelvtörténet és az etnográfia számára alig elérhető tényeket, arcvonásokat, információkat tár az olvasók elé: „a kavargó élet ez maga: / halál és születés, / sírás és öröm, / föld, emberek, ima, babona, / sorsok, útak, rossz tanya, / csillagok az égi körön, / és verejtékes / mivoltában is a múlt, / a drága, édes /alúlsó Magyarország.”

A „szigetek” kötet-tagoló, szerkezeti sorrendet adó egységeinek elnevezése jellegzetesen kötődik a felnevelő tájhoz: a „sziget” szó az ottani folyóvizek és mocsarak eltűnése előtti, vizek fölé magasodó, művelhető földdarabok emlékét őrzi. A könyv első része Bundaszigetre, a kisbérlők vidékére, a második Péterszeg-szigetre, a nincstelen zsellérek otthonába, a harmadik Nagykörszigetre, az özvegy és elhagyott nők és férfiak közösségébe, a negyedik Sártalló-szigetre, az Istenkereső hívők földjére vezet. A műegészbe szervesen épül be Sinka István hányatott fiatalkori vándorlásának számos meghatározó – az emlékezetből egyszerre fényképszerűen előhívott és lélekfestő líraisággal megidézett – eseménye is. Az ötödik sziget – az önéletrajzi elemek erősödésével arányosan – kiemelkedik a térből és időből: a szerzői tudatba vezet. Az utolsó szigetet a szerzői lélek mélyvilágát térképező Magányos sziget adja, amely „Nem széle földnek, nem partja vizeknek; kívül van mindegyiken”. Ezen a szigeten maga a költő lép elénk: „nagy világtörténelmi víziója egész életének tanulságait felméri, hogy a magányos szigeten az epika szinte a teljesen tiszta vallomásnak adja át majd a helyét”. (Görömbei) A könyvben így egyszerre születik meg a szegényparaszti társadalmi csoportokról formált nagyszabású líriko-epikai szociográfia, a költői vonásokkal átszőtt, lélekelemző önéletírás, s kerül mindezek révén megalkotásra „irodalmunkban […] az első és egyetlen olyan eposz, melynek anyaga és képrendszere kizárólag a paraszti életre épül, s amelyben a népi szemlélet nyilatkozik meg” (Székelyhidi).

Irodalom

Farkas Krisztina, Sinka István és a Szigetek könyve, Hitel, 2002/10.

Görömbei András, Sinka István, Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó.

Székelyhidi Ágoston, Paraszti színjáték: Sinka István: Szigetek könyve, Tiszatáj, 1974/3.

Jánosy István, Szigetek könyve.Ősképek Sinka István költészetében, Literátor, 1994/5.

Medvigy Endre, Utószó = Sinka István, Nagy útakról hazatérve. Összegyűjtött versek, Második kötet, Budapest, 1993, Püski Kiadó.