Csiki László: Szombat. A búvár hazamegy

Csiki László életművében a Szombat...-ot két verses- és két prózakötete előzte meg, melyet egy újabb próza- és egy drámakötete követett, mintegy jelezve, hogy a líra talán nem is a legfontosabb műneme az írónak, de legalábbis a többit egyenértékűnek tartja azzal. Jól látszott már első könyveinek alapján is, hogy Csiki nem az addig kitaposott utakon halad, s gondolatainak mindegyikben új nyelvet, hangot és formát keres. Így a Szombat...-ban is, az előzőekhez viszonyítva, „a költészet más tájait” kutatva „védtelenné és esendővé” válik, ami „az asszociációknak nagyobb szabadságából fakad, melyek feloldatnak a formális logika béklyóiból, hogy egy más rendszerben hasznosíthassa őket” (Mózes Attila). Miközben láthatóan ugyanaz a szenvedély hajtotta Csiki Lászlót, mint az erdélyi lírában az előtte járók közül a „láz enciklopédiáját” író Szilágyi Domokost, s ugyanaz a minduntalan groteszkbe futó filozofikum vonzotta, mint az „asszociációi hálószobáját” megjelenítő Tű foka Páskándi Gézáját, vagy nemzedéktársai közül leginkább Király Lászlót és Kenéz Ferencet. Figyelme – áll kötete fülszövegében –, „a vers és tárgya közötti viszonyt” fürkészte, hogy olyan rendszert építhessen „egy-egy »tárgy« köré”, mely azt, lehet, nem is engedi látni, s mely „talán nem is létezik, csak ebben a hálós körülírásban”. Azaz, mondja, „valamiféle hálót kellene létrehozni a képek, hasonlatok, asszociációk segítségével valami nem létező alá”, melyben az talán mégis felfoghatóvá, megfoghatóvá válik („Annyi voltam, amennyit láttam” – így szól például a Megközelítések V. szentenciájával). S ez a kettősség, a körülírásával láthatóvá tett nem létezőnek ez az egyszerre érvényesülő konkrétsága és viszonylagossága teremti meg Csiki verseiben, versként tárgyiasuló szövegeiben a feszültséget. A kötet alcíme: Verskönyv haladóknak – bár első hallásra fölényeskedőn hangzik – egy olyan szövegértési módot is feltételez, mely olvasóját egyúttal a költő alkotótársává avatja, verseinek értelmező továbbgondolására, képzeletbeli továbbírására, a maga ismereteinek a versek terébe történő beírására sarkallja (mint például a Névtelen levél a komor olvasóhoz is). Csiki verseiben minden mozgásban van, a formák és mondandók egyetlen pillanatra sem találnak nyugvópontot, kérdéseinek nincs megoldásuk, azaz kötetének világa ebben az örök változékonyságban formálódik ki, akárhonnan közelítünk hozzá, mindig más arcát mutatja. Miközben – figyelmeztet bennünket a költő a Szilágyi Domokost megidéző, s az ő modorában írt Feddő ének kardra és trombitára című travesztiája fölé illesztett mottóban – „…mindez játék, torna. / Ha nem írnám, nem is volna”, és ennek szellemében brillírozza végig kötetét. Így éri el, hogy a Szombat... gondolati, nyelvi, ritmikai, képi, formai bravúrjai egyszerre hitelesítik is, ugyanekkor idézőjelek közé is helyezik az általa teremtett világot. A költő bármit képes versének terébe bevonni, kettős látásának sajátos optikájával egyszerre festi is, parodizálja is azt a valóságot, melyet verseivel éppen megteremt, miközben ő maga valójában megfoghatatlan marad („kiabálás közben hallgatok…”, vagy: „valaki itt ül, és azt képzeli / lát engem” – mint a Színészeim. A jövő boldog magánya harmadik, Csendesen című tételében). Poeta doctus, aki mindent tud, de semmit nem vesz komolyan, relativizálva magát a költészetet is, ám épp e viszonylagosításával jut el annak tulajdonképpeni lényegéhez. S e valóságjáték fontos láncszemei a Csiki költő- és nemzedéktársait megidéző elmés travesztiák, paródiák. Ide tartoznak heteronimja, Al New versei is, melyek párhuzamosan születtek a poétatárs, Király László még nevükkel is egymásba kapaszkodó Al. Nyezvanovjának verseivel. A két költő alteregói – ahogy Csiki egyik interjújában fogalmaz –, azt mondják, amit a ceauşecui diktatúrában, azaz „ott és akkor, Romániában, abban a helyzetben” költőik nem mindig mondhattak, írhattak, ezért „rá kellett lőcsölniük valakire” a véleményüket.

S noha Csiki szövegelései, logikai és gondolati bakugrásai, technikai fogásai sokat hoztak magukkal a 20. századelő klasszikus avantgárdjának iskolájából, valóságanyaga, élményvilága, világszemlélete már jellegzetesen a század 1960–1970-es éveire, s azon belül is szigorúan közép-kelet-európai – konkrétabban: romániai, erdélyi – léttapasztalatokról vall. De sok mindent megelőlegez már az 1980-as évek posztavantgárdjából, vagy az évtized végére felívelő posztmodernből is. Hasonló folyamatok, bomlások és építkezések zajlanak Csikinél versben, mint – ha szokatlan is az összevetés – Esterházy Péter prózájában. (Az ige ideje múlt – szögezi le például egyik versének leleményes címével, s az önálló entitásnak értett nyelvet beszélteti és játszatja: „Hja, lassacskán felnőttek a melléknevek! / Korzóznak tarka szófajok, / s egy szintagmabokorban / sír egy határozatlan, magányos névelő”.) Ám ha a maga idejében Csiki önfeledt útkeresése egyfajta múló felbuzdulásnak tűnhetett is („éljen a tegnap alóli felszabadulásom” – írta a Kiáltványban), az irodalomban és az irodalomértésben azóta végbement folyamatok a Szombat... valósággeneráló gesztusait, darabjait összességükben – esetenkénti harsányságuk és deklarativitásuk ellenére is – mára időtállóvá avatták.