Kiss Benedek: Szomorún és boldogan

Kiss Benedek (a gyerekkönyveket nem számítva) tizedik verseskötete az ezredforduló utáni fél évtized verseit tartalmazza. Ekkoriban éri el a költő a hatvanadik életévét, s a kötetben erősen érződik a létösszegző, számvető szándék. Alkatából következően ez szinte sohasem jelent érzelmes nosztalgiázást, de hűvös tárgyilagosságot sem: a létezés mágikus erejét sugározzák képei akkor is, ha a múló idő, az öregedés vagy az emberi gyarlóságok számbavétele rezignált szólamokat kever a már-már himnikus alaphangba. Megtalálja a vigasztalást akkor is, ha a környező városi világ vagy éppen a történelem visszásságait veszi számba: bár koldusok, elesettek, aberráltak és kápók között adatik élnünk, egyformán át tudja adni magát a pillanat fájdalmának és örömének, hiszen „közbül az Egyetlen Élet” (Holnapváró).

Kiindulópontja általában a helyzetdalokat idézi: a lírai alanyt először elhelyezi térben és időben, a mikrokörnyezet tárgyai és az őt körülölelő természeti világ koordinátapontjai között, s ebből bontja ki a személyesség bensőségességével átitatott világértelmezését. A kisszerű és grandiózus, hétköznapi és metafizikus oppozíciója itt értelmetlenné válik, egyik szféra magától értetődő természetességgel hatja át a másikat. A kötetnyitó vers címével szólva: Pólusokat érzékel, ellentétekről ad számot, nem tagadva értékpreferenciáit, belátva azonban, hogy a költő aligha tehet többet, mint hogy tudósít a világ kettős természetéről. A cím, Szomorún és boldogan, mint Ködöböcz Gábor rámutatott, halványan idézi Kosztolányi Dezső Boldog, szomorú dal című versét, a Csillagok, szúnyogok nyitó ciklus Te voltál című darabja is a címet ihlető Kosztolányi-vers parafrázisa: „Van borom és kenyerem, / fejem mégis mellemre horgad. / Mit tékozoltam én, Istenem! / S borom sem volt, sem kenyerem.” A számvetés ideje, mint Kiss Benedeknél korábban is oly gyakran, az éjszaka, illetve az éjszakát váltó pirkadat: „Állva vártam a virradatot”, kezdődik a Nyers hajnalban, s a virrasztó költő aprólékos figyelme a legjelentéktelenebb látványt is poézissé formálja: „A pók a sarokban / sötéten posztolt, / légy-skalpokat fűzött / potrohához.” Az éjszaka határ jellegét a Végkövetkeztetés így foglalja össze: „Az éjszaka / mint az élet és a halál – / alvásra is jó.” Az éjszakai magány, a virrasztás, szemlélődés ideje ebben a költészetben a létteljesség hordozója: a kísértő „manók, / tündérek” nem félelmet keltenek benne, hanem annak tanúsítói, hogy a teremtett világ csak az ellentéteiben képzelhető el, és csak e kettősség bölcs elfogadása hozhatja el a lélek harmóniáját (Mintha századok óta). A Rímek kavargása című második ciklus a Kiss Benedek számára fontos költészeti hagyomány gazdag leltára. Nem csupán hitvallás a költőt ösztönző elődökről: egy-egy képben, máskor egy teljes versben az egész költői személyiség megidézése, „újraélesztése” is. Hommage-versek ezek, finom játékossággal és a „tanítvány”, utód áhítatával. A Nevek panteonja egy-egy versszakban csak a keresztnevekkel, de jól azonosíthatóan villantja fel Tóth Árpád, Ady, József Attila, Nagy László és Juhász Ferenc alakját. A ciklus címadó verse találó tárgyiasító metaforákkal jellemzi a költőelődöket: „Berzsenyi háztáji mandula, míg / Csokonai / vanília az ínynek.” A klasszikus elődök mellé azonos jelentőséggel kerülnek kortársai. Kerek évfordulóra ír verset Ágh Istvánhoz, Utassyhoz, Marsall Lászlónak, Lázár Ervinnek, szabadjára engedve a nyelvi játékosság önfeledtségét. Ezek a versek találó jellemrajzok is a költőről és művészetéről: „Istent daloltad – hová is fordulhat / rendőr fia? / Így született, pokolban, mennyei harmónia” (Tündér Baka). A költő szeretetteljes figyelme nemcsak a pályatársak felé nyilvánul meg, hanem magára az alkotómunkára is így tekint, ezt fejezi ki a ciklus nyitóversében megfogalmazott ars poétikája: „Mint ha fecske gyurmázgatja fészkét: / száj-meleg sár-szókból lesz a vers is.” (Verset írva) A kötet harmadik, befejező ciklusa, mintegy új szintre emelve az első ciklus számvetését, a transzcendens szférát vonja be a költő szemlélődő, szelíden vitázó attitűdjébe. Az Isten csavargója (később, 2013-ban ezt adja válogatott versei címének) nem Ady vagy éppen a költőtárs Baka István feleselő, keserű hangján szól Istenhez, hanem az esendő ember szelídségével. Nem esedezve, nem bocsánatkérően; Kiss Benedek cáfolhatatlannak fogadja el Isten létét („Te, Uram, nem múlsz ki soha”), ám a saját gyarlóságát bevallva sem vár könyörületet. Az ember gyarlósága is evidencia: „Ahogy / kutyám / elcsavarog, / Istenem, / én gyarló / csámborgód vagyok” (Isten csavargója). A Sejt és sejtelem ugyanezt így fogalmazza meg karcosabban, humorral: „Összejátszunk azóta, mint közös / zsákmányukért eltökélt maffiózók.” A létezés örömét énekli a kötet címadó versében, újra Istenhez fordulva, de az emberben ott lakó jó és rossz evidenciáját hangsúlyozva az irodalmi példákkal is: „Aki ma vőlegény, / holnap tán / gyilkos. / Mind más, / nem is hajaz / Rogozsinhoz. / De mind Rogozsin ő / s a fordítottja. / S ó, / hány alakban / vérzik el Szonja!” Fölerősödik a himnikus hangütés, az elégikus tónus csak az Istenhez forduló ember alázatában érződik. De az egyén, a dialógusban legalábbis, egyenrangú partnere Istennek, hiszen különválaszthatatlanok; keserveiért és bűneiért nem az Urat hibáztatja, ugyanakkor az egyes emberben is Isten csodáját ünnepli: „Mindenséget bíztál rám fönt és / itt lent / én vagyok mézelő mindened.”

A Szomorún és boldogan magától értetődő otthonosság-érzetet sugall. Nem előzmény nélküli ez Kiss Benedek költészetében, a Nyáresti delírium (2003) is hasonló hangoltságú, ám itt tovább mélyül az a filozófia, amely a panasz, a kesergés vagy a lázadás helyett a megállapodott, megbékélt ember harmonikus világszemléletét sugározza. Későbbi köteteiben (Apokrif litánia; Napi gyász, napi vigasz; Lombjukat a fák elejtik) ezt az életszeretetet, harmóniára törekvést árnyalja, sötétíti valamelyest a betegségekkel, öregedéssel való küzdelem sok gyötrelme.