súgó szűrés
keresés

Sajó László: Szünetjelek az égből

Szerző
Sajó László
Kiadás éve
2006
Műfaj
vers
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Osiris Kiadó
Oldalszám
315
A szócikk szerzője
Nagy Gábor

Sajó László első verseskötete 1986-ban jelent meg Napkeleti pályaudvar címmel. A válogatott verseit tartalmazó – Várady Szabolcs költő szerkesztői közreműködésével összeállított – könyve egy híján tucatnyi kötet verseiből válogat bőséges terjedelemben. Magányos, sok szempontból társtalan költészet az övé. Költői útja mintha az irodalmi divatoktól távol eső külső vágányokon vezetne, a különböző költészeti összefoglalók és nemzedéki seregszemlék ritkán említik. Menetrenden kívülisége egyszerre jár előnyökkel és hátrányokkal. A szórványos kritikai visszhang irányjelzésnek éppúgy kevésnek bizonyulhat, mint megerősítésnek. A pálya különböző pontjaira rávilágító kritikákból formailag változatos és kísérletező, témáit tekintve azonban szinte monomániásan egyívű líra rajzolódik ki. A Földön vonuló felhők (1994) kötet kritikájában Sneé Péter sokallja a reménytelenség, a romlás „zsúfolt és rémisztő” vízióit, kevesli a költői eredményt: „Sornyi, szakasznyi a zsákmánya, egész versnek ritkán örvendezhet.” Az 1996-os Fényszögről Tarján Tamás mint előrelépésről értekezik: „Az ígéretes, de egyenetlen s formagondokkal teli három kötet után szerencsés takarékosság lett úrrá a negyediken.” A költő Negyednap (1999) című kötete kapcsán Ferencz Győző a szerkesztést hiányolja „verseinek java részéből”. Abban mindannyian megegyeznek, hogy Sajó László legfőbb élménye az isten-hiány, a megváltatlanság kínzó tudata. Báthori Csaba a gnosztikus írók közé sorolja, aki a világot a rossz isten, Demiurgosz művének tartja, és a jó isten utáni keresést már-már hiábavalónak. (Íme a föld: meszesgödör. / Íme az ég: kimeszelve. / Íme szívem: beledögöl. / Isten ezt jól kieszelte – kezdődik A pók című verse az Apokrif evangélium ciklusból.) Ez vezet a világból való kivonuláshoz, hiszen a világ megállíthatatlanul sodródik a végső katasztrófa felé (a gnosztikus és katasztrofista felfogás Sajót a Döblinget író Baka Istvánnal is rokonítja), miközben minden cinizmusa, szatirikus felfogása „mélyen kötelező erkölcsi világrendet takar, kínál és parancsol”.

Teológiai-filozófiai felfogásától nem független, hogy a testi létezés fázisait – a nemzéstől a születésen át a halálig – verseiben az undor, a rút, olykor a brutalitás képi eszközeivel láttatja („koponyánkba agykupacot / szart isten s most ott kuporog / hol gondolat gőzölög / hűlő ürülék fölött” – hangzik a Szerelmes versek 5-ös számú strófája). A különböző testnedvek a szöveg emelkedettebb szintjeibe is beszivárognak, mint a Kosztolányi hajnali részegsége átiratába: „Vagyok kupacnyi hányadék, / hol isten épp / a trónra lép”. Nem az undorkeltés a fő célja, hanem annak kifejezése, hogy az ember a Teremtő által magára hagyatott, testiségének kiszolgáltatott lény, akinek halála is csak ehhez szabott lehet – ahogy a Baka Istvánnak ajánlott Istenallegóriákban József Attilára is utalva fogalmaz: „Végignézzük, ahogy szerencsétlenek / még elvergődnek egy-egy sírhant-fedezékig, / s mint szükségüket, az életet / magukra hagyatva végzik.”

Sajó indulásakor elsősorban József Attilához kapcsolódott, ám rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a teljes (klasszikus) magyar irodalmat vadászterepének tekinti. Az intertextualitás, a szövegek újrafelhasználása olyan szövevényes versuniverzumot hoz létre, amelyben másodlagossá válik az eredetiség eszménye, a mű korábbi művek szertelen, szinte átláthatatlan partitúrája („minden ami megtörténik velem / nem velem történik” – Esti Kornél újabb éneke). A Magyar versek ciklusa valójában ál-szerepverseket tartalmaz: a megidézett klasszikus költők monológjába náluk későbbi költők idézetei keverednek (Halált hozó fű terem / gyönyörűszép szíkemen / a lelegelt Árkádiában” – Professzor Csokonay sírhalma felett). A szabadszájúság a legjobb pillanatokban karakteralakító érvénnyel bír: „Nem glóriádból, belőled árad a dics, mert – már engedelmet – én nyaltam – többek közt, Kölcseyvel – fényesre a segged” – szól Berzsenyi, elolvasván Kölcsey recensióját, leissza magát és megírja utolsó versét. Sajónál nincs „érinthetetlen” sor, ám ezzel azt kockáztatja, hogy az átírás halványabb az eredetinél: „Most tél van és csend és hó és majd eljön a tavasz. / Közelít a nyári szezon. / Ha a haza nem is, a ZIMMER – FREI.” (Vörösmarty föladja magát) A ritkán megcsillanó humor képes olykor különböző eredetű szövegtorzókat összebékíteni: „Különös nyár-éjszakán / szabados szeretkezésektől reszket a bokor…” (Arany János, nyugalmazott költő és parkőr a Margitszigeten). Néha túlbonyolított avantgárd eszközök rontják a hatást: „(S)ok(k)os fejével sűrűn biccent” [Nekem itt…], a [józsef attila ismeretlen versei az elmegyógyintézetből] ciklusból. A blaszfémikus képzettársítások olykor ötletszerűek: „nincs feltámadás isten napon / szikkad fehér öblítősflakon” (Légy évszak). A szójáték – Sajó lírájának egyik legfontosabb eleme – kordában tartása sem mindig sikerül: „Halálom éppen halálom napjára esett, / Testem rosszul esett, sok féreg nekem esett, / Rosszul esett nekem, nem nagy eset, megesett, / Eső esett, beáztam, arcom be-, az állam / Leesett, esetlen esdeklek: bocsánat!” (Yorick monológja). Pedig ugyanitt találni remek megoldásokat is: „Vagyok, ki volt Yorick: üres fejű, pofátlan. / Hát ehhez tartsd magad, magasra koponyámat.”

Sajó László költészetének legfőbb tétje, hogy a heterogén szövegek törmelékei összeállnak-e egésszé. Hogy a „versízlés olykori bizonytalansága” (Tarján Tamás), a verselés slendriánságai (döccenő ritmusok, kopogó ragrímek), a túlzásig vitt blaszfémia („jöjjön el az én halálom, legyen meg a végakaratom, itt a gennyben, úgy a földben is” – Evangélium szerintem) – szóval ez a jellegzetesen nagyzenekart imitáló, mégis katatón „szólózenei” hangzás hagy-e felidézhető emléket az olvasóban, vagy hangjaira esik szét. A jobb darabokra igaz Báthori Csaba megállapítása: „óriási erővel rajzolja körül azt a tapasztalati sávot, amelyben az emberrel azt közli a világ: még vagy valaki – pedig már nem vagy senki.”

Irodalom

Báthori Csaba, Markión Markában. Sajó László: Szünetjelek az égből, Holmi, 2007/12.

Ferencz Győző, Sajó László: Negyednap, Kritika, 1999/28. sz.

Sneé Péter, Földön vonuló felhők, Kortárs, 1994/9.

Tarján Tamás,József Attila és a haiku – ez épp tizenhét szótag, Holmi, 1996/8.