súgó szűrés
keresés

Szilágyi Domokos: Tengerparti lakodalom

alcím
Hátrahagyott versek
Szerző
Szilágyi Domokos
Kiadás éve
1978
Műfaj
vers
Kiadás helye
Kolozsvár
Kiadó
Dacia Könyvkiadó
Oldalszám
112
A szócikk szerzője
Pécsi Györgyi

A Tengerparti lakodalom című, poétikailag is és világszemléletileg is igen heterogén posztumusz kötetet a kései barát, Csiki László állította össze. A kötet nyitóverse, a Játékok I-II. játék a halállal, záró darabja pedig a Radnóti emlékének ajánlott Törpe ecloga. A záró vers pozicionálásával a szerkesztő megerősítette Szilágyi tragikus halálának korabeli legendás felfogását, öngyilkosságát a diktatúrával szembeni utolsó, erőteljes tiltakozásként értelmezve.

Szilágyit költői indulásától foglalkoztatta a személyes halál és a költőhalál. Senki a magyar irodalomban előtte nem tematizálta oly végzetes vonzalommal a halált, mint ő. S kivételes, hogy eközben költészetének meghatározó stílusjegyévé vált a játék is: a fergeteges paródiákól, briliáns nyelvi játéktól a halál-játékig. S ugyancsak kivételes az az életművön végig fönntartott önkínzó szenvedélyesség is, ahogyan a költészet hasznosságának az igazolását faggatta. Mindezek – együttesen és koncentráltan – az utolsó évek költeményeiben is jelen vannak.

A kései versekben fölerősödik a személyes halálvonzalom, és ennek tükrében a megválaszolhatatlan dilemma, hogy a bizonytalan jövő reményében érdemes-e az életet alárendelni valamely eszmének, vagy fölöslegesen tékozlódik el az élet. Szilágyi költő-halál tematikájú nagy hommage-versekben szembesíti elődeit vállalt és vallott szerepükkel. Az utókor, a „jövő” glóriázza tragikus halálukat, a versek viszont mélyen emberi vonatkozásában teszik föl az egzisztencialista kérdést: a halál pillanatában is azt gondolták-e, hogy azért éltek, amiért meghaltak, és azért haltak-e meg, amiért éltek (Láng Gusztáv). A polifón szerkezetű, a kollázstechnikát vendégszövegek, allúziók sorozatával ötvöző Apokrif Vörösmarty-kézirat 1850-ből virtuóz összetettséggel szembesíti Vörösmarty reformkori hitét a megtört férfi elkeseredésével és a Vörösmarty-jelenség utólagos értelmezésével. A Héjjasfalva felé – részben az Egy gondolat bánt engemet parafrázisaként – azt a menekülő Petőfit idézi meg, akinek ekkori személyes mérlege nem lehetett más, mint az a felismerés, hogy összes hite illúzió volt, maga a lét abszurd. Ám ebben a tragikus pillanatban sem tagadhatja meg eszményeit, végső etikai tettként (Spira Veronika), s a személyes integritás egyetlen gesztusának fölismerésével választja a „szemből, halált”. A Radnóti műfajában és modorában, a Hetedik ecloga vershelyzetére írt Törpe eclogában Radnóti a tarkólövésig írja verseit – mert emberi léte is csak addig integráns, amíg verset ír. Az hommage-versek formai virtuozitással, a magyar költészeti hagyomány pazar intertextusaival teremtik meg a költészet utólagos értelmezésének, valamint a költő személyes sors- és létkudarcának feloldhatatlanul ellentmondásos feszültségét.

Szilágyi saját mérlege viszont tragikusan kudarcos és végzetesen reménytelen. Itt már hiányzik a saját költészetére vonatkozó utólagos értelmezés óhaja –, ezek a megtört, önfeladó vallomások kizárólag a kilátástalan jelenre és a halálközelségre koncentrálnak. Csak a kései József Attila-versekhez mérhető az utolsó évek költeményeit eluraló életfájdalom, életidegenség és felerősödött halálvonzalom. A személyes számvetés vallomásos, konfesszionális darabjait a Felezőidő zárt, klasszicizáló formáihoz hasonlóan letisztult formajegyek és stílus jellemzik: „Harminchat múltam. / Mire várok? / Valószínűleg a halálra. […] Dög leszek én is nemsokára” (1974); „Elzártam magam elől az utolsó utat, / a csillagokon túlit” (Életre); „Körülvettenek engem a világ dolgai, / és nincs erő közülük kiszabadítani. / Talán nem is akarnám. Tán így rendjénvaló. / Halál elől ne meneküljön, azki meghaló.” (Circumdederunt).

Szilágyi költészetének talán legizgalmasabb és leginkább talányos jegye – a játék-halál-játék egymásba átjátszása – az utolsó évek verseiben különös feszültséggel telítődik. A kötet nyitóversében a játék élethiány és életsóvárgás: „Játsszuk, ami nincs, de lehetne. / Játsszuk, ami nincs, de szeretne lenni. Esendő mimagunkat.” (Játékok II.) A posztumusz kötetből kimaradt kései remeklésben, a feltételesen istenkeresőnek tekinthető Szenci Molnár-zsoltárparafrázisban, a Psalmus CLI önsiratóban a kretaúra Istennel szemben méri be önmagát: földi rabságba taszítva nem több, mint hiábavaló játékszer Isten kezében.

A költőhalál és a személyes halál reményvesztett darabjai mellett Szilágyi ekkortájt jegyzi egyik utolsó, az Emeletek… mellett legterjedelmesebb művét, a hétszáz soros Öregek könyvét (1976). Szilágyi szerepvallomásokban játszik el azoknak az egyszerű öregeknek a halálra készülődésével, halálképzetével – voltaképpen az ember természetes halálával –, akiknek nem szenvedés az élet, és nem „gyógyszer a föld”. A vers megrendült lírai számvetés, de – ki-kiszólva a szerepből – részben ironikus, önironikus rejtőzködő vallomásos játék is. És ugyanakkor, amikor „az elmúlás reménytelen szerelmese”-ként hívja, óhajtja a halált, írja attraktív, felszabadult nyelvi játékait is. Ekkortájt jelennek meg az Utunkban fergeteges paródiái (ezek a posztumusz kötetbe nem kerültek be), illetve a Tengerparti lakodalomban is helyet kapott, antik metrumban írt Xéniák és a Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre ciklusai. Ez utóbbi nemcsak egy fiktív Weöres-versnek, de saját korábbi szerelmesvers-ciklusának, a Pogány zsoltároknak (Felezőidő) is virtuóz parafrázis-paródiája. A költő itt csak költő, médium, a kancsalrímtől a nyelvi nonszenszig maga a nyelv, a nyelv önfeledt játéka teremt derűs nyelvi univerzumot.

Szilágyi költészetét többen is a modern, a későmodern és a posztmodern határán állónak írják le. Bár számos, később posztmodern jegyként ismert eszközt kortársait megelőzve alkalmazott, a kezdeti megváltói szereptudat ellehetetlenülésének felismerését követő sokirányú, izgalmas költői kísérleteiben alapvetően a modernség korának eszményvesztésére, értékválságára keresett életszerű és egyre inkább létértelmező válaszokat.

Irodalom

Cs. Gyímesi Éva, Álom és értelem, Bukarest, 1990, Kriterion Könyvkiadó.

Kántor Lajos, A játék rangja; Hívő játék; Sors-játék; Játék költészettel és szintézissel; Játék – halállal = Uő., Ki vagy Te, Szilágyi Domokos?, Budapest, 1996, Balassi Kiadó.

Láng Gusztáv, A költő és a szövegek, avagy töprengés elmaradt recepció miatt [2001] = Uő.–Kántor Lajos, Száz év kaland. Erdély magyar irodalmáról, Csíkszereda, 2018, Bookart Kiadó.

Pécsi Györgyi, Az ember halála. Öregek könyve = Uő., Honvágy egy hazáért, Budapest, 2019, Nap Kiadó.

Spira Veronika, Szilágyi Domokos Héjjasfalva felé című költeményének hermeneutikai értelmezése, Irodalomtörténeti Közlemények, 1992/2.