Szilágyi Domokos: Felezőidő

A lázadó, merészen formaváltó, kísérletező, gondolatilag új utakat kutató költő – életében utolsóként megjelenő – kötetében meglepő fordulattal visszatér a kötött formákhoz és a forma fegyelméhez. „A nyelvi játékok, retorikai alakzatok veszik át a Felezőidő verseitől kezdődően a versszervező funkciót […]. A polifon, »szimfonikus« hangzás egyszerűsödik, a szabadverses forma helyébe a mértékes, gyakran strofikus vers lép, a montázsversekben csak másodlagos szerepet kapó rímek szinte elsőrendű szövegformáló alakzatként funkcionálnak.” (Nagy G.) A nyelvi, stílusbeli klasszicizálódáshoz impozáns játékosság és részben harmonikus világkép társul. A versekben azonban az életörömöt, a felszabadult karneváli nevetést és a beteljesült szerelem békéjét most is rendre megtöri a tragikus életfájdalom és halálvonzalom. Mindjárt a kötet nyitóverse, a Vád, mely az egyik legkomorabb, legkeserűbb anyaversek egyike („Anyám, midőn világra hoztál, / apolgatva is megátkoztál!”), az élettel, léttel szembeni kudarc gyötrelmes bevallása. Az örök meg-nem-elégedés (vö.: Napforduló c. vers Búcsú a trópusoktól), a mindennapok küzdelme nem a teremtés jóleső nyugalmát, hanem a kínzó kielégíthetetlenség érzését eredményezi. Magának az életnek a megélése – a kései József Attila „Nagyon fáj” panaszához mérhető – elviselhetetlen fájdalom: az életszerelem és a személyes megválthatatlanság pedig létparadoxon („mért nem születtem impotensnek! / én, a pucér életre-tárt! // S miért szültél velem halált!”). A kötet más versei is „csak egy békés napszakot” óhajtanak (Napszakok), a halálig legföljebb a szerelem nyújthat menedéket (Éj és csend; Tedd, hogy szeressem; Az Éden kapujában; Hagyj örökre).

A kötet nagy vállalkozása a tizenöt etűdből álló Pogány zsoltárok ciklus. Hálaadó szerelmes vallomás és pompázatos költői játék a formával, rímmel, ritmussal, nyelvvel. Az alcím – a Dantétól származó Dolce stil vecchio, 'édes régi stílus' – a 13. századi itáliaidolce stil novo irányzat poszttextusa, de Babits Amor Sanctusára, az Énekek énekére és a Zsoltárok könyvére is alludál. Nem a női szépséget, testi örömöket hívja versbe, hanem a lelki nyugalmat, enyhet adó szerelmet. „Egyetlenem, édes halálom!” – írja, hiszen a beteljesülés és a megsemmisülés vágya a költő számára ugyanazt jelenti a versben. Az emelkedett, ünnepélyes tónusú szerelmes áhítat és a tragikus halálvonzalom egymásba tükröződik, ám a nyelvi felszínen a tragikumot finoman ironikus, önironikus derűbe oldja a nyelv imponáló zengése, az időmértékes és az ütemhangsúlyos strófák rokokós könnyedségű pazar rímjátéka („Már a szem se lát, se árnyal, / már a gondolat se szárnyal”; „Csodától-terhesen / fogadj el kedvesem”).

A kötet másik versvonulatát a fergeteges travesztiák, paródiák képezik. A Lilla Vitézre emlékezik szituációs szerepkomikumban a megöregedett Lilla nosztalgikus rajongással emlékezik poéta szerelmére. A naiv kisszerűség bájos karikatúrájában régies lexémákkal, az életesemények groteszk kifordításával a mulatságosságig profanizálódik az „ennivaló”, „mafla, fiús”, ám mégis igéző Csokonai („szája akár a motolla, kereplő, / ő maga théátromba szereplő / komődiásra fajzott”). Szintén a felszabadult játék, a karneváli nevetés és a féktelen nyelvi humor jellemzi a Zuboly és a Falstaff című, helyzet- és jellemkomikumra épülő leleplező travesztiákat is. A vén kéjenc és a nyálas lakáj örök figuráit a shakespeare-i és mai idő, szituáció és nyelv egymásba játszásával, szójátékokkal, halmozott nyelvi abszurdokkal kelti életre. E klasszicizáló paródiák, travesztiák mellett az olyan darabok, mint az Én, azki… és a Requiem azonban már új minőségű megszólalások: bár a virtuóz nyelvi zsonglőrködés a nyelvi felszínen parodisztikus humort sejtet, valójában csak nagyon mélyen elrejti a halálvonzalmat, a tragikus életérzést. Ezekben a versekben a nyelv látszólag öncélú játékai, szeszélyes, csapongó allúziói, intertextusai Cs. Gyímesi megállapítása szerint „olyan belső vonatkoztatási rendszert teremtenek, melyek érvényessége egyáltalán nem terjed túl a szöveg világán: tisztán nyelvileg létrehozható univerzumokkal kísérletezik tehát a költő, melyekhez öntőformaként használja a legkülönbözőbb metrikus kereteket.” Az összeegyeztethetetlen minőségek logikátlan összekapcsolása, a nonszenszig tobzódó nyelvi kreativitás szabályos posztmodern szöveget eredményez: „És teste lőn kutyáké, lelke agebeké. / Mind kérdé az orvost, ha vajon ehet-é / ebcsontot, mely beforr, kakastéjt, varjúhájat […] és hóman-szekfüvet, mely ellen vón apella / és monteverdit is, hogy borsként a capella / művel frissítse föl, kitatarozni gyomrát” (Requiem).

Szilágyi kései pályaszakaszának egyik legszebb, s egyúttal az életmű legtalányosabb remeke a kötet címadó verse, a mindössze tizenkilenc soros Felezőidő. A költő kivételes lírai erővel és drámaisággal ütközteti a személyes sors végességét, az Én bezártságát és a világ megválthatóságának reménytelen reményét. A kései lírában sűrűn előforduló határ-határtalan, véges-végtelen fogalompárok helyett itt egyetlen sejtelmes metaforába, a felezőidőbe sűríti bele egzisztencialista színezetű egészlét- és a halálértelmezését. A költő „társadalmilag hasznos” szerepét pedig – Dsida-versek allúzióival (Közeleg az emberfia; Messze látok; Nagycsütörtök) – a legjelentősebb európai kulturális szimbólumban, Jézus megfeszítésében, illetve a kereszthalálát megelőző virrasztásban értelmezi újra. A virrasztó Én ébren várja be személyes halálát, hogy a meghalás pillanatában – élete/léte felezőidején – megtapasztalja magát a halált. Ugyanakkor azáltal, hogy személyes halálát kitüntetett időpillanatra – éjfélre – teszi, virrasztását, költészetét értelemmel ruházza fel, mert az éjszaka után mindig hajnal (újjászületés) következik: „Éjfél. Éjfelekig / virrasztok, hogy midőn / (mikor?) elérkezik, / ne lepjen álom – / elérkezik, ébren találjon / a felezőidőm.”