Illyés Gyula: Tiszták

Illyés Gyula 1940-ben kezdett el drámát írni, a legutolsót, a huszonkettediket nem sokkal halála előtt fejezte be. E műnemben létrehozott alkotásai közül a fogadtatástörténet a Kegyenc(1963), a Különc(1963) és a Tiszták (1969) címűeket tartja a legjelentősebbeknek. Bár igencsak különböző műfajú és témakörű színműveket alkotott, elsősorban a magyarság s még tágabban az emberiség sorsának tragikuma foglalkoztatta. Eleinte főként történelmi drámákban vizsgálta a magyarság sorsproblémáit, majd általánosító törekvéssel az ókori Rómát; a Tiszták Provence népének tragikus megfogyatkozását állította középpontba. Illyés pontosan érzékelte, hogy a magyar történelmi dráma másfélszáz éven át uralkodó műfaja erőteljes modernizálásra szorul. A megoldást részben a humor, a játékosság, az irónia felszabadító erejének segítségével képzelte el. De még hatásosabban annak révén, hogy a drámák fő alakjai elsősorban nem hősök, hanem jelenkori értelemben is modern, vívódó személyiségek. Meg- és feloldhatatlan tragikus helyzetekben kényszerülnek számvetésre, kiélezett drámai konfliktusokba. A Tiszták még különösebb: olyan konfliktuscsoportot sűrít egybe, amelyben még jelképesen sincs katarzis.

Illyést már az ötvenes években foglalkoztatta a katharok tragikus sorsa és a provanszál kultúra hanyatlása, de csak a hatvanas években készült el e témából írt verses drámájának több részlete. Végül prózai drámát írt, s ebben mindvégig segítségére volt Czímer József, a Pécsi Nemzeti Színház dramaturgja. „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő, küszködő népeknek, közösségeknek. S így személy szerint nekünk is.” Az író számára ez volt a Tiszták alapgondolata, s ezt 1969-ben mindenki így is értelmezte. A katharok vagy albigensek mozgalma a 11–13. században terjedt el, főleg Provence-ban és Észak-Itáliában. Hitük több lényeges ponton éles ellentétben állt a katolikus egyház tanításaival. Nevüket a görög „katharosz”, azaz „tisztultak” szóból eredeztették. Ők ugyanis egy jó és egy gonosz istent vallottak, az előbbi a láthatatlan, az utóbbi a látható világ. Az Ószövetséget a rossz szellemével azonosították, elutasították az egyházi hierarchiát is. Vezetőik nőtlenségben, példásan éltek, rendszeresen böjtöltek. Követőik viszont igen nagyfokú szabadságot élveztek. Nem jártak templomba, nem fizettek a papságnak adót. Egyetlen kötelezettségük annyi volt, hogy nem sokkal várható haláluk előtt váljanak a kathar hit teljes jogú, a lemondásokat is vállaló tagjává. Erre nyilván csak közvetlenül haláluk előtt érezték képesnek magukat. Az egyház a számára egyértelműen veszélyes és eretneknek tartott mozgalom ellen 1208-ban keresztes hadjáratot indított az észak-francia lovagsereggel. Végül az inkvizíció őrölte fel a mozgalmat s utolsó erősségüket. Az 1200-as évek közepére Nyugat-Európa legrangosabb királyságában megszűnt Provence és más grófságok önállósága. A katharok azonban nem Provence-ért haltak meg, hanem a hitükért. Montségur vára 1200 méter magasan épült, egy meredek hegyormon. Üldöztetésük során itt találtak végső menedéket a katharok: Perella Raymond várkapitány a lovagi becsület parancsára, hívő katolikusként befogadta őket. A várbeliek sorsa már a kezdetektől sejthető: a pápa által meghirdetett keresztes hadak számára ez a legutolsó csata. Különös a történetben az, hogy a katharok hite szerint a hívők nem foghatnak fegyvert. A várat tehát a katolikus várúr s kevés katonája meg valamennyi zsoldos védi. Amikor élelmük elfogy, és segítségre sem számíthatnak, Perella helyettesének közreműködésével, tárgyalásokat követően feladják a várat. Mást egyikük sem tehetett volna, hiszen már élelmük is alig akadt.

A dráma tehát a régmúltba vezet; a történelmi, politikai és eszmetörténeti konfliktusok mellett azonban a magánélet válságait is megjeleníti. Illyés fő elemeiben követte a régi dokumentumok történetét, de gazdagította költői képzeletével. A személyiség kérdéseit, a szenvedélyt, a magatartások változásait, a gyűlöletet, a reményvesztést is ábrázolja szereplői sorsában. Perella feleségét, Corbát titkos bűnének, hűtlenségének súlya nyomasztja, ezért könyörög Marty püspöknek: vegye be őt is a megtisztultak közé. A korábbi csábító nem más, mint az ostromlókat képviselő pápai legátus. A két tábor főszereplői mint eszmei ellenfelek is egymásnak feszülnek. A legátus az „egy pásztor, egy akol” elvet képviseli. Szerinte a kereszténység népei között mindenkinek ugyanazt a hitet kell vallania. Perella ezt nem vitatja, ugyanakkor a menekülőket s általában a provanszál kisebbséget is lovagi védelmébe venné. A legátus és Perella történetfilozófiai jellegű vitája a kis népek jogáról, függetlenségéről magánéleti konfliktusba torkollik. Tárgyalásuk becsületsértő vitája után a védők kőhajító gépükkel halálra sebzik – Perella jóváhagyásával – a pápai küldöttet. A francia hadak vezetőjének, Des Arcisnak és Perella első emberének sikerül békésnek látszó megállapodást kötniük, amelyet Perella is tudomásul vesz. Az eretnekek vállalják a tűzhalált. Valószínűleg a többi várbelire is számonkérés vár.

Bár Perella mindvégig békésebb megoldásban, sőt a provanszál függetlenségben reménykedett, végül teljesen kudarcot vallott. Felesége átszellemülten, lánya pedig lovagjának kivégzése miatt kétségbeesetten választotta a máglyahalált, ahová több mint kétszázan követték püspöküket, s maga Perella sem lehet biztos abban sem, hogy őt miként fogják megítélni. Még az a terve sem sikerült, hogy a katharok utolsó kérésére a várból kimentse titkos irataikat, melyeket különös buzgósággal éget majd el az inkvizíció. Illyésnek azt a népszemléletét is kifejezi a dráma, hogy a történelemben fel-felvillan a győzelem reménye. Az író szerint a Tiszták az igaz ügyért folytatott harc példázására szolgál; erről Hajszálgyökerek című esszékötetében ír részletesen. A dráma bemutató előadására a Pécsi Nemzeti Színházban került sor 1969-ben.