súgó szűrés
keresés

Tőzsér Árpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról

Szerző
Tőzsér Árpád
Kiadás éve
1989
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pozsony
Kiadó
Madách Kiadó
Oldalszám
52
A szócikk szerzője
Bedecs László

A Pozsonyban élő, de csehül és lengyelül is olvasó magyar költő kulturális identitására természetesen a szláv nyelvű szövegek is óriási hatással vannak. Különösen így volt ez a rendszerváltás előtti évtizedekben, az internet előtti időkben, amikor a magyar nyelvű könyvek és folyóiratok nem, vagy csak nagyon lassan, jelentős késéssel és alaposan megválogatva jutottak át az országhatáron. Tőzsér Árpád nyilatkozataiban megerősítette, hogy akármennyire is abszurd, de emiatt közvetlenebb, élőbb kapcsolatban volt az említett irodalmakkal, mint a magyarral.

Ebből a hátrányból azonban előnyt kovácsolt: tudatosan vonzotta a külső hatásokat a verseibe, sőt néha szlovák vagy lengyel idézeteket is bedolgozott, illetve utalásokkal, ajánlásokkal, mottókkal tette láthatóvá a kapcsolatokat. De kitalált még valamit: egy alteregót, aki már nevében is hordozta az efféle abszurd helyzeteket szülő közép-európai sorsot és azt a köztességet, ami ehhez és ahhoz a kultúrához is köti, a kultúrák közti ingázásra készteti, és ami miatt sehol se lehet igazán otthon. Ez az alteregó volt Mittel Ármin, azaz Mittel úr, aki 1972-től 1996-ig meghatározó, sőt ikonikus szereplője volt Tőzsér költészetének.

A mindössze tizenegy verset összegyűjtő Történetek Mittel úrról... mutatta meg kötetszinten is ennek a poétikai ötletnek a működőképességét, és mutatta meg azt is, hogy Tőzsértől a neoavantgárd ihletettségű kísérletezés, a modernitás épp akkoriban új erőre kapó ága sem áll távol. Mindez az életművön belül egy új korszak kezdetét jelentette. Ennek az új korszaknak voltak nyelvi és formai jelei és voltak tematikus újdonságai is. A szabadversek és a képversek megjelenése, a képszerűség helyett a fogalmiság előretörése az előbbi kategóriába tartozik, a kisebbségi költőlét és a közép-európaiság tartalmának újrafogalmazása pedig az utóbbiba. De ahogy minden jelentős költészet esetében: a két rész szorosan összekapcsolódott.

A bezártság élménye, illetve a kijutás, a kiszakadás vágya egyébként is alapkérdés ebben a költészetben, és lehet erre adott válasznak tekinteni a forma és a nyelv radikális szabadságigényét is. A címadó versben Mittel mindkét keze gipszben van, egyiket sem tudja tehát használni, a tehetetlenség börtönélményét éli ekkor át, a kötet másik, a kritikákban sokat emlegetett verse, a Tépések pedig egy ketté, sőt háromfelé szakadt szöveg, mely a beszélő szétszakítottságát is megjeleníti – miközben tematikusan egy régi családi fényképről, az akkori emlékek és ezen keresztül a szülőföld elvesztéséről beszél. Ami egykor egyben volt, az mára eltűnt. Ami nem volt, az országhatár, az viszont falként van jelen. A kötet az országhatárok esetlegességét, véletlenszerűségét is tárgyalja, például, megint csak indirekt módon, a műfaji határok kérdésének felvetésével, azok folyamatos megsértésével. A prózaversek és a képversek ebből a szempontból is fontosak, hiszen ahol határok vannak, ott nincs szabadság. Mittel úr szigorú határok között kénytelen élni: földrajzi és nyelvi határok között, Tőzsér Árpád viszont saját költészetében a formabontó, központozás nélküli szabadversekkel meg tudta teremteni a nyelvi szabadságot, amit persze tudatosság és körültekintés jellemez.

Az olyan versek, mint a Soliter avagy a síléc is elsül vagy a Tanulmány egy kucsma (és a költészet) természetéről banális történeteken keresztül, humorral beszélnek értékekről és értékvesztésről, „mittelségről”, betegségről, reményről, de még a transzcendensről, Istenről is. Egy példa az utóbbi versből: „még egy sapkától sem lehet úgy / megszabadulni hogy megsemmisítem mert / az erőszakban mindig egy eszme küzd a / buja miriád sejttel lélegző léttel s / a leghatalmasabb eszme sem képes megsz / üntetni a természet legparányibb sejtj / ét hát még ha az az eszme csak egy rög / eszme”. Ezeket a szövegeket kivétel nélkül egyfajta narratív, elnyújtott versbeszéd jellemzi, amiben az időtényező mindig bizonytalan. A konkrét, a történelmi, a fiktív és a belső tapasztalati idő keveredik, az emlékezés és a felejtés, a pontosság és hiány pedig kisebb harcot vív egymással, miközben az időérzékelés filozófiai kérdései is felbukkannak a szövegekben. Ennek a küzdelemnek poétikai megjelenése a Tőzsér-féle állandó újraírás: folyamatosan, kötetről kötetre bővíti, korrigálja, magyarázatokkal látja el a verseit – ebben a kötetben is van újraközlés, és majd ennek kötetnek a kisebb-nagyobb mértékben megváltoztatott versei is felbukkannak későbbi könyvekben.

Például a Mittelszolipszizmus (1995) című kötetben, amely összefoglalja és lezárja az életművének ezt a korszakát. A szolipszizmus címbeli kiemelésével Tőzsér a korszak egyik alaptételét hangsúlyozza újra: a magány elkerülhetetlenségét, vagyis azt, hogy végső soron mindenkinek egyedül kell megküzdenie a külső és belső határok okozta szabadsághiánnyal, mindenkinek magának kell válaszokat adni a versekben is felvetődő kérdésekre, és persze ennek következményeivel is önmagának kell elszámolnia. De már a Történetek Mittel úrról... lapjain olvasható esszéversekből, a nagylélegzetű, prózai és önéletrajzi elemeket is tartalmazó szövegekből is kiolvasható, hogy a magány voltaképp közös tapasztalat, ami épp ezért mégis egymás mellé rendezi az életeket és a sorsokat. Ebben ott a kelet-közép-európai sors („valami misztikus egyezést, közép-európai sorsot látott” – Történetek.), az itteni lét abszurditása, logikátlansága, titokzatossága, misztikuma, és az a mágikus-realista világ is, melyben Tőzsér gondolatai és hősei otthonra lelhettek. Hiszen ez az egyik fő célja ennek a kötetnek: a szülőföld, a haza, az otthon, a múlt és a történelem fogalmainak újraszituálása.

Irodalom

Monoszlóy Dezső, Tőzsér Árpád: Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról, Életünk, 1990/11.

Németh Zoltán, Az életmű mint irodalomtörténet, Pozsony, 2011, Kalligram.

Pécsi Györgyi, Tőzsér Árpád, Pozsony, 1996, Kalligram. (Tegnap és Ma – Kortárs magyar írók)