súgó szűrés
keresés

Bereményi Géza: Vadnai Bébi

Szerző
Bereményi Géza
Kiadás éve
2013
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
304
A szócikk szerzője
Bedecs László

Eredetileg egy, a második világháború alatti Budapesten játszódó film forgatókönyvének szánta a szerző a később regénnyé átdolgozott művét, a regényként olvasható szövegen továbbra is érződik a filmes gondolkodás, sőt a forgatókönyvszerű stílus is. Az előbbire a jelenetezés és a rengeteg párbeszéd a jellemző, utóbbira pedig a leírások, jellemzések hiánya: amit a mozivásznon láthattunk volna, azt olvasóként csak elképzelni tudjuk. Mindez kifejezetten mozgalmas, akciódús, sok szereplőt mozgató művet eredményezett.

Az átdolgozás közben a súlypont átkerült a negyvenes évekről, az extravagáns címszereplő nagy kalandjairól a hetvenes évekre, ahol a fiú, a nem kevésbé extravagáns undergrand költő és zenész éli elképesztő helyzetekkel teli hétköznapjait. A súlypontváltás olyan mértékű, hogy voltaképp ő, a kor budapesti éjszakájának legendás alakjáról, Gémes Jánosról, azaz Dixiről formált figura, Doxa a regény főszereplője, nem pedig Vadnai Éva, vagyis Bébi, az érzéseit és szenvedélyeit minden körülmények között vállaló nagyvilági nő, aki, bár szépsége segítségével bárkit és bármit megkaphat, végül épp az érzelmei áldozata lesz. Vadnai Éva részletes megírt törvénytelen kapcsolatából születik meg a regényben Doxa, akit a környezete ugyanúgy ismer lázadónak, kótyagosnak, sőt őrültnek, mint végtelenül tisztának, őszintének és zseniálisan tehetségesnek: „Dobrovics gyakran látta őt kamaszoktól körülvéve. És azok nem holmi csavargó intézeti kisvagányok voltak, akik előbb vagy utóbb mindenképpen börtönben végzik, hanem a korszak jobb házból való kalandos gyerekei, akik kiszámíthatatlan sorsra vágyva, szédülten fogadták be a versbeszédet, amit Doxa folyamatosan tudott lökni.”

Bereményi első regénye, a Legendárium (1978) egy szétesőben lévő család története volt. Ez, a három évtizeddel később megjelent második pedig már egy nem is létező, bár különleges, nagyon erős személyiségből álló családé. A két idősíkot, a negyvenes és a hetvenes éveket épp az köti össze, hogy Doxa legjobb barátja és talán féltestvére megpróbálja kideríteni, ki lehet a főhős apja a zsidóként a háború alatt bujkálni kényszerülő Bébi egynéhány szerelme és szeretője közül. Jellemző, hogy Doxát ez nem különösebben érdekli, a család helyét számára véglegesen a baráti társaság veszi át, bár ez kisebb-nagyobb mértékben igaz minden más szereplőre is. A könyv hősei különös, a sorból kilógó, boldogtalan emberek, akiknek nincsenek valódi céljaik, de azt tudják, hogy bár a hatalom rájuk erőltette a kompromisszumokat, mások szeretnének lenni, mint akik. A főváros kávéházaiban, kocsmáiban és klubjaiban élő értelmiségiek és művészek élete saját köreikre szűkül, innen választanak alkalmi, ideiglenes vagy, ritkábban, hosszabb időre elköteleződő partnert is. Érdekes, hogy a társadalom peremén élő szereplők ennek ellenére mennyire öntudatosak, mennyire központi szereplőnek gondolják magukat Van ebben bőven önirónia is, hiszen a Dobrovics nevű kezdő íróban nem nehéz a szerző alteregójára ismerni.

A szereplők többsége igyekszik a kádári konszolidáció éveiben a megengedettnél nagyobb személyes szabadságban élni, függetlenedni, és ahol csak lehet, fittyet hányni a társadalmi elvárásokra. A maga korában Bébi is ezt tette, de egyedül Doxa az, aki képes átlépni a korlátokat, aki valóban szabadon cselekszik és gondolkodik. Sokan csodálják őt, de követni senki sem tudja – és amikor ő is súlyosan megfizet a lázadásáért, elfordulnak tőle. Ahogy az anyja, ő is magányosan, az út szélén hagyva hal meg. Mindenki tudja, sokan ki is mondják a regényben, hogy egy ilyen rendszerben a lázadás az egyetlen emberhez méltó létforma, mégis inkább a szintén Bereményi által írt Megáll az idő (1981) című film híres gesztusa, mondata – „Jó, hát, akkor itt fogunk élni.” – visszhangzik az egyes jelenetekben és még inkább a regény végén, mintegy konklúzióként. A beletörődés, a túlélés vágya, a kis örömök keresése, a békés visszahúzódás a lakásokba és a presszók mélyére – ez ennek a világnak a kényszere. Mindenki belátja, hogy a valóságban is megállt az idő, remény sincs a változásra, a Kádár-rendszer bukására. A könyv nem is kertel, amikor jellemzi a kort és az országot: „A világ, ahol mindenkinek kötelező hazudoznia.”

A regény ezzel együtt szociológiai látlelet is a kor fiatal művészeiről, akik – megint csak az szerzői irónia helye – sokszor el sem készítik a műveiket, mert az írás és pláne a publikálás maga lenne a behódolás. Elfogadják, hogy nem lehetnek könyveik, kiállításaik, filmjeik, és onnantól inkább csak beszélnek ezekről, eljátsszák a művészszerepeket, és bizony ezekben a körökben a zseni és a dilettáns, a későbbi klasszikus és a futóbolond nagyon közel kerül egymáshoz. Épp Dixi a példa rá: mindez néha egy személyen belül is szétválaszthatatlan. Bébi semmivel sem törődő szerelmi szenvedélye, amely nincs tekintettel még az életveszélyre és a gyermekkel szembeni felelősségre sem, szintén irracionális, sőt őrült érzelem – pontosan rímel ebben is a két idősík története. Ugyanezt hallhatjuk a Cseh Tamás-dalokban is, melyek döntő többsége szintén Bereményi-szerzemény. Az életművön belül tehát az egyes művészeti ágak hanghordozásukban, nézőpontjukban, témájukban is nagyon erősen átjárják egymást. Elég itt arra utalnunk, hogy az Antoine és Désiré (1978) című lemez borítóján éppen az a Dixi látható, akinek a küzdelmeit a regényben a fogantatásától kezdve végigkövethetjük.

Irodalom

Horváth Csaba, Bereményi Géza: Vadnai Bébi. Kortárs, 2014/6.

Margócsy István, „Azt te csak hiszed, Bébi…”. Holmi, 2014/5.

Széchényi Ágnes, Kifejtetlen hordozott energia. Alföld, 2015/1.