Fekete Vince: Vak visszhang

Egy évtized versei kronológiai rendben sorakoznak a kötetkompozícióban: hat könyv kiválasztott opusai, hat nagyobb fejezetre bontva. Az első két kötet – a Parázskönyv (1995) és az Ütközők (1996) – a múltszázadvégi, az erdélyi literatúra etikus tartalmakat hangoztató, közösségi sorsvállaló hagyományával szemben az egyéni művészi szabadságot hirdető „transzközép irodalom” szellemiségében íródott. A kánonokat lebontó, az irodalmat az önirónia, a stílusparódia, a travesztia, a persziflázs, az hommage felől is újragondoló kör, az Előretolt helyőrség nemzedékéhez tartozó kézdivásárhelyi születésű költőre a kezdetektől jellemző az értelmező-reflektáló attitűd és az általa teremtődő irónia. Nála a szójáték az értékveszteség miatti fájdalmat iróniává, majd tragikus iróniává lényegíti át. A könyvek során felerősödött a nosztalgikus-elégikus hangvétel, amelyet az emberi kapcsolatokkal, a szerelemmel, az Istennel és a természettel összefüggő metafizikai, a transzcendens iránti vonzódás és a beteljesülés keltette hiányérzet szül. A Parázskönyvben még az alanyi módon megnyilatkozó beszélő személyes szenvedésének, a szerelemhez kötődő vágyott teljesség és a magány ellentéte keltette fájdalmának a kimondása a meghatározó. A személyes szférához, az apa, a nagyapa alakjához kötötten megjelenik a tragikum is. Az Ütköző (1996) az utazás tematikát a határnyitás, a diktatúrák bukása, az utána következő csendes, nosztalgikus, a csalódás lehetőségét és már megélt élményét is hordozó érzést sűrítik. A harmadik lírakötet, a Jóisten a hintaszékből (2002) verseiből a leginkább az ontológiai és egzisztencialista kérdésfeltevések erősödésének karaktere emelhető ki. A forma iránti játékosság továbbra is jelen van, erősebben artikulálódik a klasszikus és késő modern esztétikai kánon, s erőteljesen az élet elmúlásának problémája. Az eredetileg gyerekkönyvként kiadott, a gyermeki hangot megteremtő-illuzionáló, egy kislány nézőpontját felmutató Piros autó lábnyomai a hóban c. mű (2008) két ciklusa is bekerült a válogatásba. A Védett vidék (2010) a személyes tereket, vidéket tette meg központi témának. A ciklus egyik reprezentatív verse, a Vak visszhang lép elő kötetcímmé. A Vargaváros címet viselő ciklus új verseket tartalmaz. A szövegek többsége a vallási, irodalmi vagy személyes hagyományokat idézik meg, és szorosan kapcsolódnak Kézdivásárhelyhez: a települést a céhek, vargák, udvarterek városának tartják. Az utolsó ciklus a költői nyelv önreflexivitása által, valamint az intertextuális-interkulturális utalások révén létrejövő, kulturális-irodalmi hagyományok újraértelmezéséből alkot saját poétikát. A természetet egyre inkább az én egzisztenciális krízise, halálfélelme hatja át, így válik a tájhoz fűződő kapcsolata az élethez, halálhoz való viszonyulásának a metaforájává.

A cikluscímekké átminősülő korábbi kötetcímek és ciklusokká szerkesztett kötetek egymásutánja, valamint a könyv egyre összetettebbé váló motivikus, tematikus, verstani kapcsolatai, a költői magatartásban és az esztétikai minőségek egymásba játszásában megragadható bonyolult jelentésképzés több, az idővel kapcsolatos lehetőséget is felkínál: utazást az emberi élet idejében, a kultúra terében és idejében. Az emberi mulandóságot, a lét tragikumát az esztétika szépségében és védettségében mutatja fel. A hagyománnyal folytatott párbeszédből, a kultúra különböző terrénumainak bekalandozásából, réginek és újnak az együttlátásából, a múlt át- és újraértelmezéséből teremt saját világot a költő, amelyben az értékveszteség, a kudarc nem jár együtt az értékekről való lemondással, sokkal inkább a veszteséget számba vevő, azt esztétikai széppé formáló költői magatartás a meghatározó. Fekete Vince epikus költő, versfolyamatokat ír, sok helyen egyenesen az élőbeszédhez közel álló retorikát használ. Gyakran találhatók versei közt széttördelt versek, ciklusok. Visszatérő szövegszervező eszközei az inverziók, a szótörések, az enjambement-ok, a parafrázisok. Műfajai között ott van a szonett, a rondó és az időmértékes vers is.

Fekete Vince vers- és költészetidejében és -terében, kapcsolatot teremt a valamikori olvasatok és az újraolvasási kísérletek között is. Sokszínű nyelvi és kulturális közeg ez egy olyan poétikai modellben, ahol a hagyomány megfricskázása, kritikája és a benne való elmerülés egyszerre működtethető. Már nem csak az alanyi költészet kijelentéseként, hanem a szöveghagyomány részeként, irodalomként olvashatók a versbe írt élmények. Jellemző a klasszikus szerzők nyíltan vállalt hatása, jellemzően a nyugatos és az erdélyi lírahagyományra csatlakoznak a versek. Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós szövegei fontos viszonyítási pontokat adnak. Fellelhetők a könyvben Balassi-, Csokonai-, Tóth Árpád-, Szilágyi Domokos- és Buda Ferenc-allúziók, utalások a városi tranzitzónát bejáró Petri György költészetére. A távolodó... Berzsenyi Dániel A közelítő tél c. költeményére emlékezik. Megtalálható a versek folyamában Juhász Gyula Anna örök c. versének részlete, Shakespeare és Szabó Lőrinc, a Dsida- vagy József Attila-reminiszcenciák, Tolsztoj- és Nabokov-témák; Nagy László Mennyegzője az alapszövege a Hőkamerának. A Széljegyzetek mintegy beleír Dsida Jenő Tíz parancsolat c. hiányos poémájába; szerepet kap Márai Halotti beszéd és Kányádi Sándor Kuplé a vörös villamosról c. versének alaphelyzete, de található a címében rockzenei klasszikust (Led Zeppelin) idéző darab is, a Stairway to Heaven.

Fekete Vince költészete – írja róla Borsodi L. László – a 21. századi Zsoltárok könyve, egyetlen imádság, amelyet az Invokáció hívő-hitetlen szolgájának a költői induláshoz szükséges segítségért fohászkodó hangja („atyám segítsd hitetlen szolgád”) és a betegség miatt szorongatott-reménytelen helyzetéből az őszinte istenhithez eljutó könyörgő ember imádsága (Mária, anyácska), valamint a hite nyújtotta vagy éppen annak elveszítése miatti rezignált belenyugvása keretez.