súgó szűrés
keresés

Petri György: Valami ismeretlen

Szerző
Petri György
Kiadás éve
1990
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pécs
Kiadó
Jelenkor Kiadó
Oldalszám
45
A szócikk szerzője
Bedecs László

A rendszerváltás lehetővé tette, hogy a ’80-as években csak szamizdatban vagy határon túl publikáló Petri György legálisan is újra megjelenhessen. Valahol megvan címen már 1989-ben napvilágot látott egy összegző verseskötete, majd még ugyanabban az évben az onnan kihagyott versek is hozzáférhetők lettek az Ami kimaradt kötetben. Az 1990-es Valami ismeretlen harminc új verset közölt, de az igazi áttörést az 1991-ben kiadott és nagy példányszámban elkelt Petri György versei hozta. A költőt ekkoriban már erős kultusz övezte, neve egyet jelentett a bátor ellenzékiséggel, verseit minden tiltás ellenére is sokan ismerték – szabadságvágyának pedig nemcsak politikai, hanem poétikai üzenete is volt: a témák, a nyelvhasználat és a formák szuverén használata jelentős hatást gyakorolt a korszak magyar költészetére és ezen keresztül a közgondolkodásra, de talán még a hétköznapi nyelvhasználatra is.

A negyvenes évei közepén járó költő számára komoly morális tőkét jelentett, hogy a Kádár-korszakban sem személyében, sem műveiben nem kompromittálódott, annak ellenére sem, hogy versei ízig-vérig politikai tartalmú szövegek voltak. Ahogy maga fogalmazta ezt meg egyszerre szerényen és büszkén: „Közhülyeséget, közaljasságot / – talán – sikerült elkerülnöm” (Mayának). De az új hatalmi helyzet egyben új kihívást is jelentett, hiszen az a megkövesedni látszó szerep, amibe a köré épült kultusz beszorította, ebben az új helyzetben folytathatatlanná vált. Csakhogy ez a költészet épp az egységéről, folyamatosságáról volt ismert.

Válaszként a korábbi, a hatalommal szembeni aktív szembenállás verseit egy passzív, szemlélődő, belenyugvó, a közelgő halálra fókuszáló költészet váltotta fel. A hanghordozás nyugodtabb, kimértebb lett, a megszólalások elégikusak, a versformák hagyományosabbak, a versek rövidültek. A Valami ismeretlen minden negyedik verse szonett – miközben korábban még a rímeket is kerülte ez a költészet, a szonettet pedig inkább csak kifigurázta.

A rendezett forma keresése a rendezett, kiszámíthatóan folyó élet iránti vágyat is kifejezte, de rögtön azzal a csavarral, hogy mivel a szonettek sohasem tökéletesek, mindegyikben van egy-két kisebb-nagyobb kisiklás, megbicsaklás, egy elrontott sor, egy rossz rím, esetleg egy plusz vagy egy hiányzó sor, és legtöbbször nem az „elvárt” tíz és tizenegy szótagos sorok dominálnak: ennyire lehet az élet szabályszerűségében és kiszámíthatóságában is bízni. A rontott vers a romló világ és persze a romló, betegeskedő test leképezése: „Szeretnék klasszikus, lezárt / rendet vinni a pusztulásba; / remény a jóra: már kizárt. / Haljak meg úgy, hogy más ne lássa.” (Ábránd) Furcsa, de egy tulajdonképpen még fiatal költő kezdett bele ezekkel a versekkel a kései költészetébe – mint tudjuk, ezt lezárni végül csak tíz éve maradt.

Ebben a kontextusban jelent meg a nemcsak ennek a kötetnek és ennek az évtizednek, hanem az egész életműnek az egyik kimagasló, emlékezetes és sokat vitatott verse, a Hogy elérjek a napsütötte sávig, mely az életmű egyik alapját, a szerelmi témát gondolta újra. Egy kocsmában felszedett hajléktalan nővel lezajlott aktus története a pokolra szállás, a vezeklés-megtisztulás allegóriája lett, de úgy, hogy az a naturalisztikus, alantas, nyers, mégis semleges hang, ami a hosszú verset uralja, még az ilyesmiben egyébként nem szűkölködő Petri-költészetben is egyedülálló: „Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve, / szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban / kotorászna a nyelvem”. Az élményszerűen előadott, de az átélt förtelmet voltaképp büszkén vállaló, attól elhatárolódni végképp nem akaró beszélő együttérzést fejez ki a hajléktalan nővel, a maradék nőiessége és főként megszaggatott embersége iránt pedig tiszteletet ébreszt. Az egész életműre jellemző negatív stilizáció, a megdöbbentő és a taszító versbe írása itt érte el a szélső értékét, de mint máshol és máskor is, a provokációnak ható megoldások mögött humánum és etika munkál, szépségigény és szeretetvágy, együttérzés és felszólítás az empátiára. A vers megszólítottja ráadásul a szeretett nő („Aquamarin szemed neked van”), akit ezzel a történettel vélhetően nem sokkolni, hanem elkápráztatni igyekszik a beszélő.

Mondhatjuk tehát Petrit cinikus költőnek, kiégettnek, megfáradtnak, és mondhatjuk ironikusnak, szarkasztikusnak is. Ez mind igaz, de akkor vagyunk igazságosak, ha mindemellett beszélünk e költészet belső drámáiról; arról, hogy e költészetnek mindig van egy széles etikai horizontja is. Cinikus, mert megvet mindent, nem hisz semmiben; kiégett, mert már a cinizmusba is belefáradt; iróniája senkit sem kímél, önmagát, saját érzéseit és a szerelmeit, barátait sem. Ám ahhoz, hogy a hatalmat nem szabad kiszolgálni, mindig ragaszkodik. E kötet drámai belátása azonban, hogy vannak mindenhová elérő, mindenkit befolyásoló hatalmak: ilyen a természet, a biológia, és ilyen a közelgő halál.

Irodalom

Horváth Kornélia, Szonettvariációk Petri György valami ismeretlen című kötetében, Hungarológiai Közlemények, 2017/1.

Márton László, A líra morzsalékossága, Holmi, 1991/4.

Tandori Dezső, „Isten velem, veled”, Élet és Irodalom, 1990/49.