Tornai József: Veres Péter-énekek

Tornai József Veres Péter író és politikus (1897–1970) emlékére több mint félszáz versből állított össze lírai rekviemet. A címadás és a rövid, vallomásos énekek a halott példakép Napszámosénekek című, zsoltáros, bibliás hangú szabadverseire is utalnak. A három ciklusra osztott kompozíció a fájdalom alig tagolt kifejezésétől a belátásig és vigaszig jut el. A fájdalom- és indulatkifejezések, a fokozások, túlzások, feszítő ellentétek, a töredékesség, a dúltság megfogalmazása, a perlő, visszahívó, felszólító mondatok fokozatosan adják át helyüket a higgadt elbeszélő és emlékező elemeknek, az artikulált benyomások rögzítéseinek. A záró ciklusban eluralkodik a tanúsító, bizonyító, kinyilvánító jelleg, az ellentételező, akadályokon át érvényesülő gondolatvezetés. A halott és az emlékező, illetve a vágyott és a lehetőségek által körülhatárolt élet között dialógusokban megszólaló drámai ellentét létesül. A tizenkilencedik századi pragmatikus kollektivizmus és a huszadik századi intellektuális individualizmus ütközik az Apa és a Fiú szólamában. Veres Péter sorsában Tornai a vágyott sorsra – a teljességigényű, szuverén, történelmi érvényű cselekvő létlehetőségre – ismer, s e sors megismételhetetlenségére döbben rá. „Minden másképp van, / Péter bácsi: ezt sikoltom / halott füledbe” (Minden másképp van); „Csak az árnyalatok / maradtak meg nekünk, / csak kis lépések, / kis földrengések” (Csak az árnyaltok). Realizmus és mitologikus szemlélet egyesül a költői látásmódban. A közismert, nyakig gombolt, fehér inges, csizmás alak, a bajuszos arc, az élettörténet megpróbáltatásainak ténybelisége, a személyes veszteségérzés megnyilatkozása szentenciózus sűrítésekkel, általánosító vonatkozásokkal, továbbutaló, átdimenzionáló kérdésekkel növelik jelképessé Veres Péter alakját. A társadalmi gondolat és az archaikus szemlélet szintetizálása megfigyelhető a tartalmi rétegek egymásra épülésében is. A gyász kiéneklése, a halál utáni űr érzékeltetése, az elsősorban a szellemi és emberi lényeget tükröző portré megrajzolása, az elégedetlenség és tehetetlenség kimondása az elvek és a gyakorlat ütközése miatt, a civilizáció káros tendenciáival, a lelki-szellemi kultúra hanyatlásával való szembenézés a személyes ügyet a közösség, a társadalom és a nemzet létkérdéseként mutatja meg. „[M]i némák vagyunk, rongybabák, / túlságosan felöltözöttek, / elfalaztuk magunkat házainkban, / idegeinkben, gépszolgák lettünk, / rögeszmék szegényei, // nem maradt másunk, csak te, / mezítlábas, kis ember” (Most téged hívlak).

Szerzői kommentár a könyvhöz: „Nem féltem mitikussá növelni Veres Péter alakját. Mert minden nép mítoszivá teszi létkezdeteinek vagy végének kovácsait.” A folklór formakincse mellett a történelem előtti, primitív népek poétikai nyelvével él a verselő: a siratás, a felidézés, a feltámasztás, a mitizálás, a rituális tánc ritmusa, a halotthoz való könyörgés, a ráolvasás, a bájolás alakzatai kapnak szövegszervező szerepet. Archaizáló személyiségmegragadás, totemállat-vonások, a sámánszerep átörökítése, a föltámasztás akaratának mágikus rítusa figyelhető meg a versekben. A siratóének, a dicsőítő ének, illetve a teremtésmítosz-komponensek együttese – például a Föld-nemző ember voltál című versben – kiegészül a magyar paraszt sorstapasztalatával, társadalmi körülményeinek érzékeltetésével és lázadó tragikumának képével. Mágikus-mitikus utaláshálózatba ékelődik Veres Péter történeti szerepének tudatosítása. Tornai a mítoszivá növelés antropológiai és társadalmi alapzatára mutat rá. Egy széles értelemben vett emberi közösség szellemi és történeti érdekképviseleteként fogja fel a mitizált hős személyét. Dózsa, a jelképes paraszti hős alakjával rokonítja szegénylegény-alakját. „A Veres Péter-énekekben zsoltárral, lírai vallomással, zsánerrel, siratóval, prózaverssel, szentenciával, archaikus formák újraköltésével, nagyon sokféle költői regiszteren úgy épít fel egy eredetmítoszt egy apaképben, hogy annak nemcsak folytathatatlanságát, de az értékek egyetemes példaként való kijelölésével annak folytathatóságát is bejelenti” (Pécsi Györgyi). „Tu es petrus / te kőszikla vagy / és én ezen a kősziklán állva / hirdetem, sírom, kongatom, káromkodom / a te halandóságodat-halhatatlanságodat, és / a tompaság, múlt-besározás, gondolkodás-pestisesség, / történelem-gyilkosság hatalmai nem vesznek erőt rajtad” (Tu es petrus). A pusztuló magyar paraszti világ elsiratásán túl a szakrális létezés archaikus-mitikus teljességéhez emeli föl az apaképpel együtt az egész süllyedő világot. „[M]ert szükségünk van néha a saját meleg bőrünkre, / szükségünk van rá, hogy belenézzünk egymás / ősemberi szemébe, hol még mindig / fénnyé csobolódik a vér” (Neked erős körmöd van).