Bereményi Géza: Versek

A Bereményi-életmű leginkább jelenlévő, szélesebb körben ismert darabjai azok a dalszövegek, melyeket elsősorban Cseh Tamás énekhangján ismerünk, de nem egyet mások vittek sikerre (Hóesés – Udvaros Dorottya; Nagy utazás – Presser Gábor; Hallgass kicsit – Básti Júli és Cserhalmi György). A szerző több mint négyszáz dalt jegyez, ebből a könyvben mintegy száznegyven szövege olvasható. És bár az énekelhető vers a költészet egy ősibb, eredetibb formáját idézi fel, nem magától értetődő, hogy a dalszövegek az irodalom bármilyen tág definíciója szerint is versnek tekinthetők. Bereményi viszont bizonyára annak tekinti őket, hiszen 2016-ban, Bob Dylan irodalmi Nobel-díjának évében Versek címen, gondosan átgondolt ciklusokba rendezve adta ki az önmagukban is helytállókat.

Az első versek a hetvenes évek legelején születtek, majd hosszú évek után, épp a koncertek sikerét látva jelenhetett meg az első Bereményi-féle Cseh Tamás-lemez, a Levél nővéremnek, melyet aztán a kétezres évekkel bezárólag még húsz másik követett. Óriási hatással voltak ezek a dalok a magyar kultúra egészére, benne a kortárs költészetre is. Generációknak kínáltak szórakozást és világmagyarázatot, illetve fenntartották azt a lehetőséget, hogy a cenzúra ellenére is lehessen a sorok közé bújtatott üzenetekkel a kilátástalanságról, a bezártságról, a rossz közérzetről és a tűnő fiatalság szépségeiről, szerelmeiről is beszélni. Nemzedéki himnusz lett egyik-másik dal (Budapest; Jobbik részem; Széna tér; Horvátország), vagy a maga egyszerűségében arra tanított, hogy mennyire egymásra utaltan élünk, mennyire szükségünk van egymásra (Szőke volt; Váróterem; Minden álmomban), később a rendszerváltás visszásságaira hívta fel a figyelmet (Illegalitás; Somlai Margit). Az élőbeszédet imitáló, jellemzően páros rímeket használó szövegek kerülik a bonyolult struktúrákat, a rafinált retorikai eszközöket, inkább jól követhető és jól érthető mondatokkal beszélnek hangulatokról, eseményekről, nagy érzelmekről, apró bosszúságokról, folyamatos kudarcokról, egyedüllétről, az értékek elvesztéséről és hiányáról. Tábortűzi dalokként és koncerteken egyformán képesek átadni mindezt, de a szerzőpáros dalainak számtalan feldolgozásából az is látható, hogy a többnyire egy szál gitárral megszólaltatott szövegek nemcsak a nemzedéktársak, hanem az azóta felnövők, a már rendszerváltás után születettek számára is érvényesek, párbeszédképesek, frissek.

A versek visszatérő poétikai problémája a megnevezés lehetősége. A lényeges dolgoknak nevet adni sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk: „Ha én meg nem nevezem, más senki sem / meg nem nevezi azt a kevés, / azt a kevés, nem is tudom, hogy micsodát, / amiben voltam szereplő…” (Micsoda útjaim). Az önkorrekciók, helyesbítések, a „nem is tudom” gesztusa gyakran visszatér, ami egy önmagában is bizonytalan, a helyét és a hangját kereső beszélőt mutat, az itt-ott megtalált bizonyosságokra is inkább csak rácsodálkozik: „lám csak, hát voltak nekünk szép élményeink” (Krakkói gyors). A banalitások és a tragédiák összefonódnak, de a versek ezt is, azt is kimondják: az előbbit bájjal, az utóbbit megrendítő erővel. Félmondatokból építkeznek, apró megfigyelésekből illesztenek össze balladákat, a dadogó hang és a tétovaság pedig ennek ad egyedi, azonnal felismerhető hangulatot.

A kötet öt ciklusa öt nagy téma köré szervezi a szövegeket, még véletlenül sem időrendben, inkább tematikus és motivikus kapcsolatokon keresztül. A szerkesztői munka hozzáadott értéke ebben az esetben kiemelkedően nagy: a versek többletjelentései, hangsúlyai és asszociációi egészen máshová esnek, mint a lemezeken. A sok téma közül érdemes a nemzedéki ellentétek problémáját kiemelni. Bereményi a saját kortársait minden művében elveszettnek látja, akiknek se lehetőségük, se erejük nincs saját életüket élni, de változtatni sem képesek környezetükön. Feladták, beletörődtek, csak a túlélésre játszanak. De vajon mit tudnak csinálni az utánuk következők? Nagyon erős a kétely: „kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul” (Születtem Magyarországon), „jön, jön, jövőnek fia. / Új évad érkez fecsérelt helyünkbe, / és nálunk különb lesz, na ja” (Vőlegény). Sivár képek, silány emberek, olcsó albérletek, rendőri zaklatás, igazoltatások, szívtépő szerelmek, a szabadság hiánya, a reménytelenség állandósága, a jövő üressége – talán ezek a legfontosabb szavai Bereményi költészetének, ezekre épül a négy évtizede formálódó művészet koherens világnézete, következetes magatartásmintája, érzelmes-ironikus látásmódja.