Kovács István: Véset

A későbbi történész, polonista és kultúrdiplomata Kovács István költőként a Kilencek alkotói közösségének Elérhetetlen föld című antológiájában (1969) tűnt fel. A „fényes szellők” nemzedéke és az „elvont tárgyiasság” költőivel szemben új poétikai távlatokat nyitó könyv összesen tizenkilenc versét tartalmazta. Kovács István első két kötete (Havon forgó ég, 1973; Ördöglakat, 1982) a diktatúra hatalmi viszonyai közepette felnőtt nemzedék erősen történeti ihletettségű és intellektuális horizontú élményvilágát fejezte ki. Ez a költői dimenzió tágult tovább a Véset költeményeiben. Noha a szerző előző köteteiből több tematikai és esztétikai vonást is (nemzeti és történeti témák, analitikus szemlélet, sűrítő eljárások, társadalomkritika) megtartott, érdeklődése a konkrét világelemektől az antropológiai érzékenységig új poétikai megoldásokat hívott életre a Vésetben.

A kötet – zárójelbe tett – (… kérdés) című nyitóverse a gyermekkorban megszülető, és Rimbaud-tól Jeszenyinig számos költő által megválaszolni akart: „KI VAGYOK ÉN?” kérdés filozófiai igényű értelmezését adja. A felmérés végeredménye az identitás fogalmát szegezi szembe a mérhetetlennel és a történelem útvesztőivel. A szerző benne jelöli meg azt a fókuszt, amellyel a lét, a nemzeti sors és az emberi küldetés felelősen megközelíthető, még ha az univerzum arányaiban eleve „szánalmas és nevetséges a világ odafönt- / ről”, és „az elvillanó kérdések nyomán támadt űrben” „a kérdésre csak kérdés a válasz…” A gyermekkor tündökletében (1998) a visszaidézett gyermekképzelet a versek szerzőjét már a történelemhez jóval közelebb, az ötvenes években mutatja. Nemzedékének helyzetét és a kor atmoszféráját egyetlen mondatba sűrítve jeleníti meg: „Én az égbolt reflektorának fényében álltam – / szereptelen színészként ragyogva.” Ez az életérzés – és társadalomfestés – később mind radikálisabb és kiterjedtebb lesz: „Ameddig a szem ellát […] megannyi emberré idomult sivatagi kaktusz, / szögek helyét gennyező lélek –„ (Önfeladás); „Víztükrös képek… / és a vízen: / tört szárnyak, / tört uszonyok / és tört gerincek…” (Paradicsomi/kör-…). A Szél a fúj a költő gyermekének egyetlen, a nyelvvel birkózó mondatára feszíti rá az abszurddá és drámaivá lett létezés képét. Olyan történelemről beszél, ahol az emberi időt egyszerre „Rongyolja síremlék, szögesdrót, / contergan-bébis rakétaszárny s az ember égnek / meredő hajaszála.”

A kötet legfontosabb poétikai újítása a személyes lét, a társadalom és a történelem analízisének a metafizika és az antropológia látószögeibe helyezése. A pince fényképe és képeslapjai a múlt panoptikumát (a pincében esetlegesen egybeverődött tárgyakból és emlékfoszlányokból álló kelléktárát) bejárva, az élményt és ennek elemzését egyszerre helyezi e nagyobb spektrumú látómezőkbe. A múlt tárgyait, szétesett darabjait a tágasabb idő: a történelem, a filozófia értékpontjai villogják körbe. A Véset korszakának versépítkezése a gondolati költemény, az absztrakciós tárgyiasság, a lélektani analízis és a látomásos líra tapasztalatait egyedi módon ötvözve – a konkrét tárgyból vagy helyzetből – teszi érzékletessé az elvonatkoztatást. E költői eljárásban Illyés, József Attila, Pilinszky, Szabó Lőrinc és Nagy László öröksége a világlíra elemeinek integrálásával is társul. A szerző olyan hangot próbál, amely „a 20. századi egyetemes költészet újítása is volt, Kavafiszé és Eliot-é, Babitsé és az úgynevezett objektíveké, a személyességen túli kifejezést választó új líráé.” (Balassa Péter) Csordás Gábor „a lengyel új érzékenység költőinek” szerkesztésmódját fedezi fel a kötet verseiben.

 A gyermekkor, a magánélet, a korrajz, a lélekábrázolás képei mellett a kötet átfogó szilárdsággal mutatja fel azt a témakört, amely ezt a költészetet a történelemhez láncolja. A história tematikai mértékvonala olykor kardinális szerkezetformáló erőként (Szalárdy János siralmas magyar krónikájának kulcsszavai; Kártyakirályság. Szamosközy István „történeti töredékeinek” olvasásakor), máskor motívumtöredékeivel (kollázsaival, allúzióival) áthatja a teljes versvilágot (A félelem 1 2 3 4 5 képe; A fekete könyvet. Pilinszky Jánosnak). Még a költő tájverseit is időszembesítések sora szövi át (Zöld metszet – kék háttérben). A történetiségnek elidegeníthetetlen része a nemzettudat hangsúlyos kifejezése is (Énekóratöredékek; Apró betűkkel írt sorok. Balassa Péternek). A történelem embergyötrő képeinek mind élesebb kimetszése az időből – a gyermekkort idéző versek végpontján – hirtelen a jelenkor közvetlen tükröződése lesz. „A lombtalan lugasokban / laterna magikás a tánc. / A kidöntött fák helyén / sírkő, szobor… / A kidöntött fák helyén / mi állunk.” (Nyár) A megítélés távlatában a történelemből az országrombolások tragédiái közvetlenül a jelenbe hullámoznak át. „Felkavarodik a táborok történelmi emlékezete.”; „Beszórva kivert fogakkal az ösvény” (Az én-terülj-asztalkám…). A nemzettudat-kifejezés legdrámaibb műveit az Erdély-élményből született versek adják (Fényképek a hegyeken túlról; Vallomás). A Párizs, ezerkilencszázhetvenegy a szabadság fővárosának büszke öntudatát a magyarság trianoni kisemmizésének következményeivel szembesíti: „A Notre Dame-hoz nyúlni ősbűn, de vannak városok, / Amelyeket lerombolni bárkinek szabad.” Az Erdély-versek központi alkotása a Szervátiusz Tibor műtermében című triptichon. A háromtételes hosszúvers közepére helyezett, „a történelem élő és / legyilkolt áldozataiból teremtődött” Kolozsvári Krisztus alakjában a szerző az emberiség egyetemes tragédiáit, a holokausztban összpontosuló történelmi kegyetlenségek áldozatait és a magyar kisebbségi lét sebeit egyszerre jeleníti meg. A poétai alapállás – kötetcímben is kifejezett – sűrítő erejének alapszándéka ez: „aki vés vagy véset, hite szerint az örökkévalóságnak akar üzenni. Ezért akarja mondanivalóját a legtömörebben, a végsőkig sűrítve megfogalmazni.” (Gróh)