súgó szűrés
keresés

Galgóczi Erzsébet: Vidravas

Szerző
Galgóczi Erzsébet
Kiadás éve
1984
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Szépirodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
264
A szócikk szerzője
Márkus Béla

Sokatmondó tény, hogy az írónő búcsúztatásakor az életműből több nekrológ éppen ezt a regényt emelte ki. Juhász Béla azt hangsúlyozta, hogy Galgóczi „az epikát szikkasztó jelenségek idején is megmaradt a társadalmi közeg sűrűjében, kialakította a maga számára alkalmas »szoros realizmus« meglehetősen gazdag eszköztárát, és elérte, hogy pályája tovább ívelt, új magaslatokat hódított meg”. Tamás István a meglepő fogadtatásról beszélt: „az emberek döbbenten olvasták, s adták kézről kézre. Olyanok is, akik soha nem hallottak Galgóczi Erzsébetről. De akik jól ismerték a munkáit, még ők is meglepődtek. Hogyan jelenhetett ez meg? Ennyire kimondani az igazságot?”

A megjelenés körülményeit Vathy Zsuzsa ecseteli ahhoz a fejezethez írott előszavában, amelyik kimaradt a könyvből, mert a Szépirodalmi Kiadó szerkesztői, lektorai szerint nem illeszkedett Papp Simon és a MAORT-per történetéhez. Az író beleegyezését követően a kiadást mégis leállítják az imprimatúra előtt, külső lektorokkal véleményeztetik, többek közt a Nemzeti Bank elnökével, a pártközpontból pedig Berecz Jánossal. A szerző a per anyagához is csak Fock Jenő miniszterelnök közbenjárására juthatott hozzá, szigorú feltételek között: nemcsak hogy másolatokat nem kapott, de még jegyzeteket sem készíthetett. A kritikusok egy része szerint valószínűleg azért őriztette a pártállam a dokumentumokat, mert Pappék pere volt az első magyarországi koncepciós-konstrukciós eljárás, és noha talán nem volt annyira „durván manipulált, mint az utána következők sokasága, azok baljós előképének, főpróbájának is tekinthető” (Lázár István). 1948-ban a vád alapjaként a „szabotázst” jelölték meg: az Egyesült Államok legnagyobb olajipari cége, a Standard Oil magyarországi leányvállalatának, a MAORT-nak a vezetője – egyébként a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja – szándékosan kárt okozott a népgazdaságnak, mert rossz helyeken végeztetett mélyfúrásokat, a termelést pedig visszafogta. Mindezek alapján a népbíróság külön tanácsa „a demokratikus államrend megdöntésére irányuló bűncselekmény” miatt Papp Simont halálra ítélte, amit 1949-ben életfogytiglani fegyházbüntetésre változtattak. Pappot kizárták az akadémikusok közül, családját pedig kitelepítették. A hatalom aljasságára és cinizmusára vall, hogy a börtönben az elítélt tudósnak terveket kellett kidolgoznia az olajipar fejlesztéséről, sőt mi több – bár erről nincs szó a regényben – vele terveztették meg a recski kényszermunkatábor vízellátását is.

A regényben Simon Pálként szerepeltetett Papp Simon dokumentálható történetébe itt ágazik bele egy fiktív szereplőé: azé a Rév Orsolyáé, akit kirúgnak a főiskoláról, miután a szüleit kuláklistára tették. A lány vágya, hogy diplomát szerezzen, s ezt úgy véli elérhetőnek, hogy vállalja a házukba kitelepített Simonné elhunytát követően a szerelme, egy ávós őrnagy által kiszabott feladatot: az asszony nevében leveleket hamisít a férjnek, munkára serkentve őt. Az államhatalomnak, az ávónak ez a gátlástalan gonoszsága később sem rendíti meg, amikor csakugyan elvégzi a főiskolát. Felelősségét a lány így hárítja el: „Ki az, aki tiszta lelkiismerettel elmondhatja magáról, hogy nem szolgálta ki az egyre eltorzultabb hatalmat, vagy jóhiszeműségből, vagy félelemből…?” Ez az önfelmentő magatartás onnan is eredeztethető, hogy igazából gyűlöli a falut, ahol él, gyűlöli a mezőgazdaság szocialista átszervezése ellen nem tiltakozó, csak attól ódzkodó s a falusi osztályharctól idegenkedő parasztokat. És gyűlöli a Simonné képviselte régi értelmiséget is, mintha – amit elhitettek vele – kizsákmányolók lettek volna, sőt tán külföldi ügynökök is. Az elbeszélő mintegy megértően viseltetik e magatartás és felfogás iránt, hiszen az 1956 nyarán tanítani induló lányt ezzel bocsátja útjára: „Eddig csak megtörténtek vele a dolgok, anélkül, hogy bármit tehetett volna ellenük vagy értük”. Nincs tehát bűntudat, lelkiismeret-furdalás, vezeklés. A narrátor nem fejtegeti, miért marad el a szereplő önvizsgálata, ami nélkül a hős „fejlődése” is kétes értékű: a dokumentatív funkciójú tényközlések mellől hiányzik az „analitikus pszichológiai-személyiségrajzi” elemzés, a „mélységperspektíva” (Fülöp László). Egy-két kritika ezt úgy vetette fel, hogy a történések, a tények „mintegy eltakarják a lelket”, amely „egy önmagánál magasabb rendűnek elismert közösségi cél őre”. Ám a „jellemfejlődés mélységét” és a következetlenségeket azért lenne hiba számon kérni, mert a Vidravas se nem fejlődés-, se nem lélektani regény, hanem tézis- vagy kulcsregény, „politikai dokumentumregény”, történelmi krónika, „retrospektív riportázs”. Vagyis mindez együtt: szociográfia, munkásmozgalom-történet, memoár, publicisztika; tartózkodva a pszichológiai és a filozófiai eszmefuttatásoktól. Ez a tartózkodás azért is meglepő, mert az elbeszélőt mindenekelőtt a magabiztosság jellemzi. Nézőpontja kimozdíthatatlan és szilárd. Nem ingatja meg a Rákosi-rezsim, a sztálinizmus bonyolult ellentmondásossága, amelyet ábrázol. Meggyőződése, hogy képes rendet, egységet teremteni ebben a korban. Sőt ítélkezik is a világra kívülről tekintve. Ez a magabiztosság mutatkozik meg az összegzésben: 1956 júliusában véget ért egy korszak, szuggerálja, végső soron egyetlen személy (Rákosi Mátyás) tündökléséhez és bukásához kötve a szocializmus „középkorát”. Mintha a történelem s benne az ember úgy működne, mint a vidravas. Ez a mechanikus szemlélet gátolhatta meg az elbeszélőt, hogy a roppant morális szigorral megítélt kor eseményeit, konfliktusait a hősök sorsába fordítsa át.

A regény érdemei és erényei mégsem merülnek ki a személyi kultusz időszakának, a letűnt múlt feltárásában és feldolgozásában. Ideológiai, politikatörténeti jelentőségénél talán meghatározóbb az a poétikai szándék, amely az írói pályán újat hozott: a dokumentumok regényesítése, illetve a regény dokumentarista hitelességűvé tétele.

Irodalom

Berkes Erzsébet, Galgóczi Erzsébet, Budapest, 2001, Új Mandátum Könyvkiadó.

Galgóczi Erzsébet emlékkönyv, szerk. Vasy Géza. Bp., 1993, Széphalom Könyvműhely.

Fülöp László, Galgóczi Erzsébet: Vidravas, Alföld, 1985/3.

Lázár István, Galgóczi Erzsébet: Vidravas, Kortárs, 1985/6.

Vathy Zsuzsa, Ami a Vidravasból kimaradt, Kortárs, 1990/8.