súgó szűrés
keresés

Tolnai Ottó: Wilhelm-dalok

alcím
avagy a vidéki orfeusz
Szerző
Tolnai Ottó
Kiadás éve
1992
Műfaj
vers
Kiadás helye
Pécs
Kiadó
Jelenkor Kiadó
Oldalszám
281
A szócikk szerzője
Toldi Éva

A Wilhelm-dalok avagy a vidéki orfeusz fordulatot jelent Tolnai Ottó költői pályáján. Még akkor is így van ez, ha első Magyarországon kiadott válogatott verseinek gyűjteményében, az 1983-ban kiadott Vidéki Orfeusz címűben már van egy harminchét versből álló ciklus, amely a Wilhelm-dalok avagy a vidéki orfeusz címet viseli. Alcímében pedig a következő olvasható: pechán józsef festménye és munkafotói alapján páris, 1977. július.

Hosszú idő kellett tehát ahhoz, hogy a versciklus kötetté váljék, s Tolnai Ottó költészete kimozduljon némileg az avantgárd szertelenül csapongó asszociációs köréből a történetmondás irányába. A kötetnyi versciklus darabjai ugyanis a szokásosnál szorosabb szállal kötődnek egymáshoz. Tolnai történetet ír versekből, mégsem a magyar verses regény hagyományát folytatja, történetei csupán szilánkok, amelyek keretét a monológját mondó lírai én, Wilhelm nézőpontja adja meg.

A verseket egy festmény ihlette, amelyet a kötet belső borítóján fekete-fehérben látható is. Pechán József verbászi festő készítette, aki a Müncheni Akadémiára járt, majd Hollósy Simon tanítványaként bontakoztatta ki tehetségét. Munkásságáról az a Szenteleky Kornél írt alapos és átfogó tanulmányt, akit a vajdasági magyar irodalom alapítójának tartanak, s aki az első jelentős folyóiratot, a Kalangyát szerkesztette, megalkotta a couler locale elméletét, és a helyi színek ábrázolásának fontosságát hirdette. Pechánnak több kiállítása volt a müncheni Secessionban, valamint a Műcsarnokban és a Művészházban is, nevéhez mégis a tehetségét elfecsérlő művész alakja fűződik, aki felőrlődik a háborús gondokban, majd a bácskai falusi élet kicsinyességében. Nemcsak festő, hanem fotográfus is volt, több alkalommal fényképezte le, majd meg is festette Wilhelmet, a falu bolondját, aki cigaretta és szivar ellenében rendszeresen pózolt neki. Tolnai Ottó így emlékszik vissza a festménnyel való első találkozására: „Hirtelen azonosultam azzal a figurával, és énekelni kezdtem, ahogy elképzeltem, hogy ő énekelt. […] Pechán egy képen gitárt adott Wilhelm kezébe. Ládán ül, mezítláb, óriási folttal a térdén. Fogatlan szájjal éneklő, kopasz idióta. Tehát őt neveztem el Vidéki Orfeusznak, mert úgy éreztem, ő én vagyok: a vajdasági költő.”

A falubolondja Wilhelm alakja a „groteszk éneklés” mímelését teszi lehetővé. A történetelbeszélés mellett újdonság a vers zeneiségének felerősödése is, még ha „csupán recsegés-ropogás, pattogás, csattanás” árad is belőle, tehát „a jóhangzástól valami merőben eltérő hatás, ami mégis a hangzásrétegből származik. Wilhelm hangja ez, Wilhelm beszél, ezért a nyelv dadogás, ismétlés, hebegés, pöszeség, beszédhiba, beszéd előtti, értelmen inneni állapot” (Thomka), mint amilyen a hu van nekem hu címűben: „hu van nekem hu / hu van nekem hu / csak vicceltem / nincs nekem semmim hi / hu van nekem hu / hu van nekem hu / megint csak vicceltem / nincs nekem semmim hi / vattagatyámat lehasogatták a sintérek / vattagatyámat elhasználták a vérző paprikás lányok / hu hu hi / hi van nekem hi / hi van nekem hi / csak vicceltem / nincs nekem semmim / nincs nekem semmim hu”.

Wilhelm beszéde ennek ellenére önjellemző beszéd, amely lehetővé teszi, hogy kiegyenlítődjenek a nyelvi regiszterek: az erotikus, a groteszk, a triviális egyforma jelentőséggel bír, gyakran transzban, önkívületi állapotban szólal meg. Wilhelm monológjainak nyomán benépesül a versek világa. Párhuzamos helyszíneken zajlik az élet: Pechán műterme mellett az elmegyógyintézetben vagy a tanyaudvaron. A budi és a templom gyakori tematizálása pedig szent és profán együtt láttatását vetíti fel.

Furcsa társaság verődik össze, megjelenik ómama, sógor, Bakota, vak Vigh Tibike, papok és lányok, a valóság a fantázia világával keveredik: „azt mondta a pechán úr hogy úgy lehet / eljön a ferenc józsi verbászra / és elvisz ischlbe / ha már nem jutott hozzá a kép / elviszi az eredetit / elvisz oda ahol a legjobb fánk van”. A Monarchia kisvárosi világa felől egyre inkább a kanizsai Járás felé közelítünk, a gyermekkor helyszínéhez, amelyben Tolnai szerint benne van a kanizsai nyelv, az ottani nyelvjárás, láthatók a kanizsai lét mélyrétegei is.

A helyi érdekű tárgyak felsorakoztatása verseit „tájházi gyűjteménnyé” teszik, sőt a recepció azt is megkockáztatja: „Tolnai Ottó költői televíziót működtet: költészete megátalkodottan valóságos. Aki elolvassa a Wilhelm-dalokat, akár nem is menjen soha a Szabadka–Szeged–Ókanizsa háromszögbe, mert úgysem érheti meglepetés” (Kun).

„Egyáltalán mi az idő és a hely kapcsolata? – teszi fel a kérdést Vasy Géza. – Bácskában – vagy legyünk pontosabbak – a Wilhelm-dalokBácskájában történet van, de történelem nincsen. Az idő múlik, de mindegy, hogy múlik-e, mert nemcsak a féleszű zagyválja össze az »idősíkokat«, hanem a világtörténelem mozgása is azt teszi. Vannak e tájnak emlékei, emlékképei száz évvel ezelőttről is, meg újabb időkből is”, ám a tárgyak önmagukon túlmutatnak, egyetemes léttapasztalatot közvetítenek. Tolnai jellegzetes motívumai, a flamingó, a nullás liszt, a karfiol új kontextusba kerülnek.

A szociográfiai hitelesítést szolgálja, hogy a kötet végén is fényképeket látunk, utolsóként pedig a szerző portréját, amelyhez a következő aláírás járul: „Tolnai Ottó alias vak Vigh Tibike”. A Wilhelm-dalok újabb szereplője válik ezen a ponton lehetséges alteregóvá.

Mint ahogyan alakmás megtalálását jelenti be Tolnai Ottó árvacsáth című kötete is, amely a Wilhelm-dalokkal egy időben jelent meg. Csáth Géza alakjában szintén a hely és az eredet tragikuma mutatkozik meg.

Wilhelm történetei is azért megrázóak, mert peremhelyzetet idéznek, ahonnan rálátás nyílik a világnak mind a normális, mind az abnormális szegmenseire, és nem egyértelmű, hol húzódik, van-e köztük határ. A falu bolondjának nézőpontja az alulstilizált beszédformákat hozza játékba. Wilhelm a „dilettáns beszélő” korai megnyilvánulási formája, aki majd Parti Nagy Lajos és Kukorelly Endre költészetében találja meg társait.

Irodalom

Kun Árpád, Kurva kemény lény a hattyú, Holmi, 1992/10.

Pozsik László, Rózsaszínű flastrom (interjú), Jelenkor, 1990/1.

Thomka Beáta, Tolnai Ottó. Pozsony, 1994, Kalligram.

Tolnai-symposion, szerk. Thomka Beáta, Budapest, 2004, Kijárat.

Vasy Géza, Versekhez közelítve VI., Forrás, 1993/6.