Galsai Pongrác: Záróra a Darlingban

A Záróra a Darlingban Galsai íróportrékat tartalmazó köteteit zárja le. Már az önéletrajzi Egy hipochonder emlékiratai (1974) is részben e témacsokorhoz köthető, majd A besurranó szerkesztőben (1976) kristályosodik ki a „szubjektív íróportré” műfaja, amely ötvözi az elbeszélést, az esszét és az emlékezést. Bennük a szerző anekdotákat, jeleneteket, életképeket váltogat műelemzéssel és értékeléssel. A barát és pályatárs Abody Béla minőségi fordulatot lát az önéletrajzzal kezdődően. A korábbi munkákról, nagyrészt színészéletrajzokról írja: „jók voltak. Csak nem eléggé fontosak. Nem jelentettek többet önmaguknál. Nem jelentettek annyit, mint Galsai.” Ezzel szemben: „A nagy fordulat, nem kétséges, az Egy hipochonder emlékiratai. […] Tudta, hogy végtére mindenkit csak önmaga érdekel, őt is; egyedül a kisszámú lehetséges találkozási pont, az érdekek egyezése s az érzelmek szép, öncélú játéka ígér valami közöset.”

Az íróportrékban a választott alkotóké mellett a szerző saját alakja is kirajzolódik. (A 12+1 című kötetében az utolsó esszé nyíltan önmagát állítja a középpontba.) A kötetek során megmutatkozik az olvasó előtt az 1945 utáni negyedszázad irodalma és irodalmi élete is. Galsai esszé-novellái egyszerre szórakoztatóak és elmélyültek. Koczkás Sándor kritikájában „pezsdítő erejű írásokról” beszél. Ugyancsak ő írja: „Mozaikos szerkesztésmódja, az olvasó, a hallgatóság közvetlen reagálására számító szellemes fordulatai mintha az előttünk születő elbeszélés hatáskeltő gyakorlatát követnék”. Stílusát Abody Mikszáthéhoz hasonlítja, illetve a századelő íróinak a hatását érzékeli még (az utóbbiak némelyikének is szentelt portrét Galsai, így tágítva ki némileg a főként kortárs irodalomra állított fókuszt). Alighanem Kellér Andortól is sokat tanult. A besurranó szerkesztő-beli Kellér-portré megállapításai saját írásait is jellemzik: „rangot adott egy módszernek, amelyben […] a legigényesebb zsurnalizmus, az elbeszélés és az esszé elemei keveredtek […] ismerte az írás akupunktúráját: érintései valamiképp a mélyig hatoltak”. A szintén Kellér kapcsán említett lényegkiemelő túlzás és tömörítés ugyancsak tetten érhető Galsainál. A portrékötetek utolsó darabja a Záróra a Darlingban. Mindaz elmondható róla, ami a korábbi kötetekről. Világszemléletét továbbra is meghatározza az a „toleráns kriticizmus” és „epikureus humanizmus” (Kardos), amely az emberi gyarlóságokat éles szemmel veszi észre, de elnézően, szinte szeretettel kezeli. Ahogy a 12+1-ben írja: „Félek, hogy az emberi tökéletlenségek, amelyeket méltán kárhoztatunk, teszik elviselhetővé is a létezést”.

Az íróarcképek finom belső szerkezetéről írta Kardos András: „Az arányérzék Galsai legnagyobb erénye. Szellemes is, ironikus is, nyelvi humora is kiváló, ám soha nem lesz ezen képességeinek a rabja”. Ám nemcsak az írások belső szerkezete figyelemre méltó, hanem a kötetszerkezet is. A ~ mintegy teljes képet ad az alkotói pálya és az irodalmi élet folyamatáról. Az első darabok az ifjúságot és Pécset idézik, majd következnek a pesti egyetemi évek, a Darling presszó homályában folytatott ismerkedésekkel és vitákkal. Közben jönnek az ötvenes évek, és sorra a többi. A felrajzolt írói pályák természetesen átnyúlnak a korszakokon, de a szerző megidézett emlékei nagyjából az életrajz időrendjét követik. Hősei között van, aki naivnak tűnő kívülállással kerüli ki a csapdákat (Tersánszky Józsi Jenő, Berda József), van, aki indulatoskodik (Nagy Lajos, Kodolányi János), van, aki vállalja a vidéki háttérbe szorítottságot (Csorba Győző), és van, akit lezülleszt a kor (Darázs Endre). Talányos keretet ad a kötetnek a kezdő és a záró írás. Mind a kettő Till Eugénről szól. Az első a közös ifjúságról, a sok nevetésről; az utolsó Till Eugén szerelmi életéről, az abban megnyilatkozó eszelősségről. (Tillt alighanem Rubin Szilárddal azonosíthatjuk.) Ezzé lett az ifjúság reménye? De közben, talán, megszületett a mű is. Na de ezért? – kérdezhetnénk még tovább, és egyre tovább.

Galsai életmód, irodalmi közeg, szerzői alkat és mű összefüggéseit keresi. Közben olykor megosztja olvasójával a nehézségeit. Például így: „Talán egyetlen munkámmal sem bajlódtam annyit, mint Jékely arcképével. Pedig a modell oly készségesnek látszott.” De indokolja is az olvasót beavató módszerét: „A portréíró zavara nem tartozik a nyilvánosságra. Kivéve, ha főképp a modellt jellemzi. Jékely Zoltán pedig folyton bemozdult a képbe. Akarata ellenére, árnyalatnyit csak, de mindig a rögzítés tizedmásodpercében. Magánemberi arcát nem tudtam pontosan összeegyeztetni a költőivel, személyes emlékeimet a versélményekkel.” Minden darab más forgatókönyvet követ, nem húzhatóak egy kaptafára. Pilinszky bemutatását a szerző például egy látomásos jelenettel kezdi, Mándyét adatok puszta felsorolásával. A kezdetben csupán szórakoztató különcségek, életmozzanatok végül mindig értelmet kapnak, és bevilágítanak az írói alkatokba, a kor viszonyaiba. Kiderül, a különcségek, bohémságok, görcsösségek a nehéz időkben a helytállást teszik lehetővé, vagy éppen azt vétik el.