Albert Gábor: Zsákutcák hősei

Albert Gábornak az 1986-os írószövetségi közgyűlésen a kádári diktatúrát élesen bíráló fölszólalása miatt az évtizedben a rendszerváltozásig nem jelenhettek meg könyvei. A nyolcvanas években az író figyelme az 1848–49-es szabadságharcot követő emigráció felé fordult: mint az MTA Zenetudományi Intézetének könyvtárosa munkaköri feladatként is tekintett erre, valamint – ahogy egy beszélgetésben megemlítette – maga is emigránsnak érezte magát Magyarországon. Sajtó alá rendezte a Batthyány-kormány belügyminiszterének, 1849. májusától a kormány lemondásáig miniszterelnökének, Szemere Bertalannak az 1849–1865 közt írt leveleskönyvét (1999), majd 1849–1861 közt írt naplóját (2005). A Lidérc minden, mi homályba vezet. Szemere Bertalan leveleskönyvét olvasom, 1849–1865 (1999) című esszékötetében kutatásai összegzéseként, történészek által méltányolt eredménnyel, jelentősen hozzájárult Szemere rehabilitációjához. Az író a filológiai munkák tapasztalatát más esszéibe és szépirodalmi alkotásaiba is visszatérően feldolgozta. Történelmileg hitelesen, ugyanakkor szépírói eszközökkel arra keresett példákat, mintákat, hogy a vesztes sorshelyzetben hogyan viszonyultak a hittel vallott eszméhez, ügyhöz és a győztes új hatalomhoz az egykor fontosabb közszereplők. A pölöskei inspektor (1984) című történelmi esszében a minden rendszerben gátlástalan és sikeres Kecskeméthy Aurél karakterét rajzolja meg. Kecskeméthy egyszerre Széchenyi bizalmasa és a Bach-korszak cenzora, „domesztikált opportunizmusával” „a hatalom és nemzet talmi kompromisszumának” úttörője. Az F. Miklós Oravicán (1988) fél-fiktív elbeszélés pedig a szabadságharc bukása utáni évek erkölcsi romlásának kezdetét idézi fel: eluralkodik a gyanakvás, tisztátalanná válik a társadalmi köztér, s már az is kérdés, volt-e értelme a szabadságharc rengeteg áldozatának.

Ennek, a főleg esszékben megvalósuló erkölcsi kérdéskörnek a legjelentősebb darabja a Zsákutcák hősei c., 1985-ben írt, alcíme és az író meghatározása szerint történelmi esszéregény. A könyv három eltérő karakterű és sorsú negyvennyolcas emigráns politikus útját követi, Kossuthét, Szemere Bertalanét és az ifjú Teleki Lászlóét, de mellettük kevésbé ismert történelmi alakok karakterét is fölvázolja. A szabadságharc leverése után továbbra is a nemzet ügyéért dolgoznak mindhárman, ám mindegyikük útja zsákutcának bizonyul. Kossuthon elhatalmasodik zsarnok természete, elszakadva a valóságtól délibábos kalandorságokba bocsátkozik, de az eszmét őrző „haza” őt tekinti a szabadság kizárólagos örökösének, s bekerül a nemzeti Pantheonba. A Párizsba emigrált Szemere Bertalan nyíltan szembefordul Kossuthtal, elszigetelődik, s noha arisztokrataként kísérletet tesz gazdasági vállalkozásra, minden téren kudarcot vall, végül idegileg is összeroppan. A tiszta erkölcsű gentleman, a megfontolt Teleki nem fogadja el Kossuth vezérszerepét, de fölismeri történelmi súlyát. Telekit az osztrák titkosrendőrség toloncolja haza, balekként fölhasználják Deák ellen, s végül Tisza Kálmán látogatása másnapján öngyilkosságot követ el.

Albert Gábor egyrészt a tényekhez ragaszkodva számos naplórészletet, levelezést, korabeli dokumentumot bőségesen idézve, történelmileg hitelesen rajzolja meg hősei alakját, politikai, társadalmi és személyes környezetüket. Másrészt egy-egy történetelemet, a hősök emberi karakterét, érzelmi viszonyait, emberi kapcsolatait a maguk hétköznapiságában szépíróként is érzékletesen megjeleníti, elmeséli (Az utolsó napok). Harmadrészt, folyamatosan és szenvedélyesen kommentálja az eseményeket, a karaktereket, a korabeli és az utólagos értelmezéseket, állást foglal, morális tanulságokat fogalmaz meg, illetve fogalommagyarázó fejezeteket illeszt a szövegbe (Emigráns vagy disszidens?; A hazugság öl, avagy a dzsentri-betegség genezise). A megközelítések – a kronologikus rendet átlépve – rövid, néhány oldalas, beszédes című fejezetekben váltakoznak, avagy rétegződnek egymásba. A gyors vágásokkal a fragmentált kor- és sorstörténetekből erősen dinamikus, izgalmas szövegegység képződik, melyet az író személyes jelenléte fog össze. A Zsákutcák hősei leginkább traktátus, vitairat. Az érzékletes vízió megidézi a nemzet tragikus és sorsdöntő korszakára adott közszereplők válaszait, a megidézéssel együtt azonban az író az emigrációt a korabeli hazai viszonyokkal tükröztetve folyamatosan kérdések sorát teszi föl: a marakodó, realitásérzékében egyre inkább csalatkozó emigráció mennyiben segítette a vért és hitét vesztett, meggyengült országot.

Az 1848–49-es szabadságharc emigráns utóéletét vizsgálva az író kitüntetetten érinti a kiegyezés körüli és utáni éveket, erős áthallással utalva a kádári Magyarországra, az ’56-os eszme őrzésére, a belső emigráció esélyeire, a hatalom és a nemzet álságos kompromisszumaira. Albert Gábor erkölcsi és politikai tanúsága közel áll a Németh László-i mérleghez, mely szerint a kiegyezés után romlott meg a magyarság erkölcse. A magyar dzsentri a passzív ellenállásban elfáradt, negyvennyolcas erkölcsi tőkéjét a hivatali jóvátétel fölmorzsolta, kiölte küzdőképességét, önfenntartó ösztönét. Az író végkövetkeztetése, hogy „Az anyagi veszteségeket, legyenek azok bármilyen súlyosak, néhány éven belül ki lehet heverni, az emberveszteség pótlására már legalább egy emberöltő szükséges, az erkölcsök megromlását, az erkölcsi veszteségek által ütött sebeket azonban csak több nemzedék céltudatos, megfeszített, gyakran reménytelennek látszó nemzetnevelői, pedagógiai munkájával lehet gyógyítani.” Első kiadásakor a Zsákutcák hőseire inkább történészek figyeltek föl, üdvözölték a legendával szembeni reálisabb Kossuth-képét, illetve Szemere árnyalt szerepét. A rendszerváltozástól a haláláig – bár szépirodalmi műveket is írt – Albert Gábor főleg a vitairathoz közelebb álló kérdező-vitázó esszét művelte: a magyarság erkölcse, a globalizmus, a nemzeti kultúra, a konzervatív magatartás, a modernség babonái, illetve a rendszerváltó értelmiség szerepvesztése foglalkoztatta.