A kiskakas gyémánt félkrajcárja

Míg az 1930-as években számos animá­ciósfilmes alkotó emigrált külföldre Ma­gyarországról (őket John Halas, Jean Image, illetve George Pal néven ismerte meg a világ), addig – Nemeskürty István sokszor idézett szavaival élve – „Macskássy Gyula itthon maradt”. A filmes pályafutása első két évtizedében mintegy másfélszáz reklám­animációt jegyző Macskássy vált „a magyar animációs film atyjává”: ez az állandó jelzővé érett titulus azért illeti meg, mert bár sem az első, sem az egyetlen nem ő volt, aki a magyar filmben megpróbálta meghonosítani az animációt – de neki sikerült. Magyarországon az ő tevékenysége alapozta meg a műhely-, illetve stúdiómunkára építő, kollektív és professzionális animációsfilm-gyártást.

Reklámfilmes munkásságát a filmgyártás 1948-as államosítását követően a Híradó- és Dokumentumfilmgyár (HDF) égisze alatt folytatta 1953-ig, s itt – a Rajz- és Bábfilmkészítő Csoportban – nyílt lehetősége arra, hogy valóra válthassa évtizedek óta dédelgetett tervét, hogy a reklámcéloktól elszakadó, avagy autonóm animációs rövidfilmet készítsen. Az elképzelést 1951 végére realizáló – később a Gyöngyvirágtól lombhullásig (1953) kísérőfilmjeként vetített – A kiskakas gyémánt félkrajcárja a magyar animációs film mérföldköve, intézmény- és stílustörténeti szempontból egyaránt. A tizenöt perces színes rajzfilm indította el az autonóm animációs rövidfilmek készítését a hazai filmgyártásban; tematikai­lag és stilárisan pedig megalapozta a populáris animáció alapváltozatát, a klasszikus meseanimációt.

Nem feltétlenül lehetett sejteni, hogy a filmmel szinte új időszámítás veszi kezdetét a magyar animációban; Macskássynak és csapatának legalábbis óriási nehézségekkel kellett küzdenie a gyártási folyamat során. Miután a HDF jóváhagyta A kiskakas gyémánt félkrajcárja forgatókönyvét (amelyet részben a társrendezőként is feltüntetett Fekete Edit, a HDF által delegált csoportvezető jegyzett), 1950 októberében szerződtették az első munkatársakat a feladathoz; a teljes film elkészítésére szóló megbízást Macskássyék háromperces próbaanyag bemutatása után kapták meg. A munkálatok betöltötték az 1951-es évet, s szinte emberfeletti erőfeszítést követeltek a stábtól. Az alkotók között találjuk a magyar animáció olyan meghatározó alakjait, mint Dargay Attila, Várnai György, Csermák Tibor, Cseh András, Réber László vagy Szabó Szabolcs. Az alkalmatlan helyszínek (előbb a New York Palota ötödik emeleti helyisége, majd a Koszorú utca romos házának ötszobás társbérlete), a nyári
kánikula, a technikai malőrök (a már kifestett képekről a felvételek előtt pattogzott le a festék) és a tapasztalatlanság (animációs­filmes gyakorlata csak Macskássynak volt, de korábban ő sem készített hasonló volumenű produkciót) feladta a leckét a stábnak. E problémáknak is tulajdonítható, hogy a rajzfilm meglehetősen sokba került: 650 000 forintból készült el.

Bármilyen „nehéz szülés” volt is, ebből meglehetősen kevés látszik A kiskakas gyémánt félkrajcárjában. A magyar népmesét feldolgozó animációban a népet kifosztó királlyal szembeszálló címszereplő története a meséktől megszokott hármasságra, s ennek jegyében a próbatételek és veszélyek fokozódására épít: a kiskakas újra és újra visszaköveteli gazdája gyémánt félkrajcárját az uralkodótól, s ebben az sem tántorítja, ha kútba dobják, kemencébe zárják, netán darazsak közé vetik. Noha A kiskakas gyémánt félkrajcárja nem az 1950-es évek elejének élőszereplős játékfilmjeit mérgező sematizmus terméke, az eredeti népmesei téma mégis érintkezik bizonyos ideológiai kívánalmakkal: főhőse mintha a nép képviseletében szegülne szembe a király által megtestesített burzsoá hatalommal (valódi érdemei mellett a film bizonyára ezért is találkozott a pártvezetők rokonszenvével).

A valószerűtlen cselekménymozzanatok ellenére A kiskakas gyémánt félkrajcárját nem a mesei fantasztikum uralja: a madár csodás tettei többnyire képen kívül játszódnak le, csak az látható, ahogyan begyéből kiengedi az elorozott kincseket, s azok visszaszállnak jogos tulajdonosaikhoz. A rajzfilmben elsősorban a Walt Disney-féle klasszikus animáció kép­építkezéséből ismerős jellegzetességek érhetők tetten: a figuramozgás minél élethűbb megformálása és kiváltképpen az úgynevezett Multiplán-fényképezés, amelyet Disney főként egész estés műveiben használt, s arra szolgál, hogy a rajzanimációs képalkotás számára is elérhető legyen a mélységillúzió. A kiskakas gyémánt félkrajcárjában ez a fényképezési mód Kozelka Kálmán operatőri és műszaki érdemeit dicséri. Már a nyitó beállítás oldalirányú kocsizása felavatja az egész filmben érvényesülő mélységi fényképezést; továbbá a kombinált kameramozgások is a valósághű térillúzió maximalizálását célozzák (például a palotabelsőben játszódó jelenetekben). A mélységillúzióhoz nem csupán leíró és téralkotó funkció köthető, számos beállításban – mint amikor a király kitépi a kiskakas csőréből a gyémánt félkrajcárt – a drámai hatást növeli. A hangsáv kidolgozása is a klasszikus meseanimációk eszközkészletére emlékeztet: szinkronhangokkal egyénített szereplői rímes szövegekben szólalnak meg, s Ránki György népi motívumokat alkalmazó zenekísérete egyszerre szolgálja az autentikusnak ható falusi hangulat megteremtését és a drámaiság fokozását, olykor pedig a komikus mozzanatok kiemelését.

A filmet követően Macskássy Gyula mese­animációkat készített az 1950-es években, de csak a szintén a folklórból merítő Két bors ökröcskével (1955) tudta nem csupán megismételni, hanem felülmúlni A kiskakas gyémánt félkrajcárja művészi sikerét.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala