Amerikai anzix

Bódy Gábor filmes munkásságának kezdete a hatvanas–hetvenes évek fordulóján egybeesett a Balázs Béla Stúdió tagságának és arculatának átalakulásával. Korábban a BBS a pályakezdő diplomás rendezők és operatőrök műhelye volt, ám az évtizedfordulón – részben épp Bódy fellépésének köszönhetően – egyre nagyobb számban érkeztek a Stúdióba a jórészt tiltott neoavantgárd szcéna alkotói, akik ily módon saját művészi eszközeik sorába a film médiumát is beilleszthették. A filmforma új kifejezési lehetőségeit kereső kísérleti filmek ugyan már a hatvanas években is készültek a BBS-ben (mindenekelőtt Huszárik Zoltán rendezései, illetve a Tóth János operatőri közreműködésével születő munkák), ám az experimentalizmus rendszeressé és szervezetté, azaz valóban „izmussá” a hetvenes évektől válhatott. Ugyancsak Bódy az, aki különböző sorozatokba szerkesztette a BBS kísérleti filmjeit (Filmnyelvi sorozat, K/3), köztük saját korai munkáit (Négy bagatell, 1975). Őt azonban bölcsészettudományi tanulmányai után felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1975-ban kapta meg diplomáját, méghozzá az ugyanabban az évben a BBS produkciójában forgatott Amerikai anzixért. Bódy tehát egyfajta hídszerepet töltött be a filmes diplomával nem rendelkező neoavantgárdok és a profi rendezők közt, amit az is kifejez, hogy egész életművében megőrizte experimentális beállítottságát, beleértve mindössze három egész estés mozifilmjét, az Amerikai anzix mellett a Psychét (1980) és a Kutya éji dalát (1983).

A fekete-fehérben forgatott Amerikai anzix roncsolt, karcos, tépett filmszalagot idéző képei, a vágások helyére illesztett fehér filmkocka (az úgynevezett fényvágás), a kimerevítések, kockázások, lassítások, a torz hangfelvételek, a meg-meginduló, majd elakadó korabeli zenék (köztük egy Liszt-zongoradarab) mind-mind olyan hatást keltenek, mintha filmleletet látnánk a 19. század közepéről, amikor a mozit még fel sem találták. A jeleneteket gyakran a térképész főszereplő teodolitjának szálkeresztjén keresztül követjük, illetve a vásznon is megjelennek méréseinek segédvonalai, mintegy a szereplők sorsvonalaiként. Bódy a kísérleti filmezés módszerét szemléletesen „második tekintetnek” nevezte, amikor is a megszokott módon felvett anyagot a trükkasztalon „újraforgatták”: ekkor kerültek rá a fent felsorolt effektek, s alakították ki a mű végleges formáját.

Mindez az Amerikai anzix kapcsán azért is lehet meglepő, mivel voltaképpen történelmi filmet látunk, részben valós szereplőkkel. A forgatókönyv több emlékirat nyomán készült, de – s ez már inkább experimentális gesztus – Bódy többféle irodalmi anyagot épített be a filmbe, így egy Ambrose Bierce-novellát, továbbá verseket, de felhasznált korabeli újságcikkeket is. 1865-ben járunk, Észak-Karolinában, ahol az amerikai polgárháború utolsó ütközetei zajlanak. Három, az 1848–49-es szabadságharc bukása után emigrált magyar honvéd küzd az északiak oldalán: Fiala János térképész, Vereczky Ádám, a legendás, minden ütközetet túlélő hős és Boldogh, Fiala segédje, az egyszerű parasztember. Mellettük megismerjük még a tiszti kaszinó vendégeit, a kártyázó, adomázó egykori honvédtiszteket is. Mindhárman markánsan különböző karakterjegyekkel azonosíthatók: Fiala pragmatista, Vereczky fatalista, míg Boldogh idealista. Ennek megfelelően alakul sorsuk a polgárháború után: Fialát, immár békebeli munkára, jó pénzért földmérő mérnöknek szerződteti a Pacific Vasúttársaság; Vereczky kipróbál egy magas fára erősített kötélhintát, s a holtpontig lendítve magát, ismét megkísérti a sorsát, ám ezúttal lezuhan és szörnyethal; Boldogh visszatér hazájába.

Bódy igen radikális filmnyelvi eszközökkel dekonstruálja a háborús történelmi film műfaját – ahogy Erdély Miklós írja a filmről szóló korabeli elemzésében: „megtagadott kalandfilmet” forgat –, s helyébe az experimentális film nyelvújító karakterét állítja. De eközben sem feledkezik meg arról, hogy különleges képi megoldásait indokolttá tegye (a történet a mozi születése előtti korszakban játszódik; a teodolit keresőjében szálkereszten át látunk, és annak léptéke szerint rajzolhatjuk be a méréshez szükséges segédvonalakat), ahogy arról sem, hogy kapcsolódjon a magyar film fősodorbeli hagyományához, s aktuálpolitikai áthallásokat sem nélkülöző történetet mondjon el a magyar történelemben újra és újra visszatérő emigrációs sorshelyzetről. Az ország kényszerű elhagyása ugyanis a vezetőktől az egyszerű emberekig végigkíséri történelmünket: már az 1848–49-es forradalom és szabadságharc előtti időszakban is volt rá példa (Rákóczi-szabadságharc), majd a századfordulón tömeges kivándorlással folytatódott; az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a baloldali gondolkodású politikusok és művészek hagyták el az országot, a harmincas évektől a zsidótörvények és a második világháború kényszerített menekülésre származásuk miatt sokakat; 1948 után a baloldali fordulat, 1956 után a forradalom bukása, 1968 után és 1974 körül, vagyis az Amerikai anzix születésekor a reformok visszarendeződése, a szocialista rendszer ismételt, s immár végleges megmerevedése adott újabb és újabb lökést az emigrációnak, vagy ahogy akkor nevezték, a disszidálásnak. Bódy tehát igencsak érzékeny történelmi témára tapintott, amikor emigránsokról forgatott filmet: amilyen felforgató a filmes eszközrendszere, annyira felforgató a politikai mondanivalója. S ugyanez elmondható a további munkáiról, ahogy a korszak experimentális filmjeinek többségéről is.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala