Az én XX. századom

Enyedi Ildikó Fábri Zoltán osztályában végzi tanulmányait a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, diplomáját azonban csak évekkel később kapja meg. Szellemi és művészi érdeklődésének alakulásában minden bizonnyal fontosabb szerepet játszik kapcsolata a hetvenes­–nyolcvanas évek neoavantgárd mozgalmával. Részt vesz az Erdély Miklós nevével fémjelzett, nem hivatalos művészetpedagógiai programokon (Kreativitási gyakorlatok, FAFEJ, INDIGO); első rövidfilmjeit a Balázs Béla Stúdióban forgatja (Flirt [Hipnózis, 1979], Vakond, 1987). Mindezen hatások miatt nem a magyar film történelmi-társadalmi-politikai hagyományát folytatja. Jellemző módon két BBS-rövidfilmje a valóság és a képzelet határait kutatja. A rendszerváltást megelőző intézményrendszeri bizonytalanságok is szerepet játszhatnak abban, hogy a „renitens”, részben underground hátterű pályakezdő alkotó végül több külföldi helyszínen, nyugat-német koprodukcióban, nemzetközi sztár (Oleg Jankovszkij) közreműködésével készítheti el gazdag kiállítású, kosztümös, ugyanakkor formabontó módon fekete-fehérben forgatott első egész estés játékfilmjét, Az én XX. századomat. Ennél is nagyobb meglepetést okoz a film kirobbanó hazai és nemzetközi sikere: számos elismerést kap az 1989-es Magyar Filmszemlén, valamint 1990-ben a magyar filmkritikusoktól; a külföldi díjak közül pedig a legjelentősebb a cannes-i filmfesztivál legjobb elsőfilmjének járó Arany Kamerája.

A film valóban számos újítással dicsekedhet, jószerivel előzmény nélküli alkotás az egész estés magyar játékfilmek sorában. Enyedi szakít azzal az immár több évtizedes hagyománnyal, hogy a magyar történelem és/vagy társadalom közegéből merítse témáját, s ebből az élményvilágból bontson ki általánosabb érvényű jelentéseket. Horizontja jóval tágasabb, a szó szoros értelmében egyetemes: a 19–20. század fordulóját veszi szemügyre, s azt mutatja be, mi mindent ígért az új század a jövőnek. Nem a korszak történetiségét vizsgálja (legfeljebb érintőlegesen), hanem szellemi és technikai innovációját; mindazokat az újításokat, amelyek – akár ellentmondásoságukkal, nai­vitásukkal – gazdagították az emberiséget. A filmet Edison két korszakos találmányának látványos bemutatója keretezi, az izzóé és távíróé. De látjuk a Tesla-tekercset működés közben, és Pavlov kutyáját, amint ösztönösen megszabadul az agyi tevékenységét vizsgáló elektródáktól, halljuk Otto Weininger antifeminista előadását, az egyik szereplővel belebotlunk az anarchista Kropotkinnak az állatok kölcsönös segítségnyújtásáról szóló könyvébe, s végighallgatjuk egy majom állatkerti fogságba esésének flashbackkel megtámogatott történetét. S persze többször is látjuk a korszak ugyancsak fontos találmányát, a mozit működés közben, amely nem létezhetne a mesterséges fény nélkül, amely fény tehát a századforduló „felvilágosodásának” egyszerre valós és szimbolikus motívuma.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, ismeretterjesztő filmet látunk. Ilyen erénnyel is rendelkezik a film, hiszen a forgatókönyv megírását gondos kutatómunka előzte meg, valamint számos korabeli eszközt rekonstruáltak a forgatás kedvéért. A forgatókönyvbe azonban történet is került, méghozzá a korszak szellemiségéhez méltóan fordulatos, mesés történet. A 19. század végén, Budapesten egy szegény sorban élő anya ikerlányoknak ad életet. A gyorsan árvaságra jutó gyermekeket két titokzatos idegen veszi magához, és neveli őket különböző személyiségekké: Dórából félvilági szélhámosnő, Liliből félénk anarchista lesz. Útjuk anélkül, hogy ennek tudatában lennének, épp a századfordulón fut egy pillanatra össze. De összefutnak útjaik más módon is, egy világutazó, titokzatos férfi karjaiban. Ő először a félénk Lilivel, majd a kihívó Dórával találkozik, s mivel egyetlen lánynak véli őket, nem érti a meglepő átalakulást gátlásos kislányból kokottá, majd ismét szende szűzzé. A tévedések vígjátéka végül egy tükörlabirintusban oldódik meg vagy válik még kiismerhetetlenebbé, köszönhetően a nagy találkozás különleges helyszínének. A két lány talán egy, az emberben lakó sokszínű személyiség jegyében?

A szellemi-érzéki háromszögtörténet nem egyszerűen a századfordulón bonyolódik, hanem stílusa is a korszakot idézi, nevezetesen a korabeli némafilmekét: ezért a fekete-fehér nyersanyag, az erős fényeffektusok, az ősfilmet idéző tablószerű beállítások, a díszletszerűségüket nem leplező díszletek. Máthé Tibor kamerája olyan varázslatos mesévé fűzi össze a korszak hangulatát és jellegét megidéző jeleneteket, amely a századforduló valóságából, akkor születő találmányaiból építkezik, játékosan fiktív történetét pedig a korabeli filmek stílusában mondja el. De miért is mond mesét ilyen hangsúlyosan Enyedi filmje, méghozzá a címben jelzett személyességgel áthatott mesét? Nosztalgiából? Felmerülhet akár egy ilyen értelmezés is. A filmet bevezető mottó azonban más nézőpontot sugall. Stílszerűen egy burleszkfilm idézetét látjuk: valaki egy ágyúcsőbe dugja a fejét, miközben kezével kalimpálva próbálja meggyújtani a kanócot. Mindezt sokat mondó lassításban… Az én XX. századom ebből a katasztrofális nézőpontból mesél: mi mindent ígért a születő század, és mi lett belőle.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala