Férfihűség

Daróczy József producerként már a harmincas évektől a filmipar közelében volt, de rendezőként csak a negyvenes években kezdett dolgozni: 1941 és 1944 között gyors egymásutánban hat filmet vezényelt le, melodrámát, románcot, vígjátékot vegyesen. Férfihűsége bizonyos értelemben kortévesztett film, azt a melodrámai konstrukciót használja ugyanis, amely a negyvenes évekre már jobbára kihalt. Ám éppen ebben áll a bája és ereje.

A világhírű tudós, Sándorffy Péter (Páger Antal) hazatér Afrikából Kolozsvárra, hogy befejezze a rádiófrekvenciák megzavarását célzó kutatásait. Az ország számára a háborús viszonyok között kiváltképpen fontos felfedezésének tökéletesítését halálos betegen végzi, ugyanis Afrikában megmarta a „halálvirág”, és ezt nem lehet túlélni. Mindennek tetejébe a virágcsípés miatt Sándorffy érintése is halálos, egyetlen óvatlan mozdulatával gyilkolni képes. Kolozsvárra elkíséri őt kezelőorvosa, a csinos Maya (Tolnay Klári), akit szeretőjeként vezet be a társasági életbe, miközben feleségétől, az őt kitartóan imádó Júliától (Bulla Elma), valamint két kisgyermekétől elzárkózik. A film végén kiderül, hogy Sándorffy tudatosan el akarta idegeníteni magától feleségét (akit egyébként változatlanul nagyon szeret), hogy halálával minél kisebb legyen Júlia fájdalma. Ezért tettette érzéketlennek, sőt hűtlennek magát, és ezért kérte meg Mayát a szeretői szerep eljátszására, aki vállalta azt, miközben valóban szerelmes a férfiba. A Sándorffyt imádó két nő, Maya és Júlia rivalizálása a fináléban szeretetbe oltódik.

A film a klasszikus, 18–19. századi színpadi melodráma – a műfaj ősformája – hagyatékához kapcsolódik, amennyiben témája és stílusa erősen hatásorientált, bízvást „túlzónak” mondható. Nagy érzelmi töltettel bíró – egyfelől egzotikus-kalandos, másfelől hazafias – történetet mesél el, „végletes” dramaturgiát alkalmaz, amely a váratlan fordulatokra és a konfliktusok halmozására épül, az előadásmódja pedig végtelenül patetikus. Utóbbiért többek közt a színészek játéka felel, amelyet a szenvedélyesség és a méretes indulatok jellemeznek. A film célja olyasféle erős érzelmi hatások kiprovokálása a nézőből, amilyeneket maguk a legyűrhetetlennek tetsző erőkkel (mint a halálos kór és a háború) szembenézni kénytelen hősök is átélnek.

A háborús tematikát idézi meg a cselekmény úgynevezett MacGuffinja (a történet „ürügyeként” megnevezhető motívumot szokás így nevezni, amely jelen esetben Sándorffy titkos kísérleteit takarja), mégpedig a hazai színtéren némiképp rendhagyó módon. Hiszen számos holly­woodi melo­drámával szemben nálunk a háborús kon­textus megjelenése, illetve a háborús tematika
akár csak szőrmentén emlegetése jobbára gyenge propagandafilmeket eredményezett. Kivált az ország hadba lépése utáni két évben – tehát 1942-ben és 1943-ban – készült filmekben jelent meg nyíltan a militáns propaganda (Farkas Zoltán: Negyedíziglen, Deésy Alfréd: Üzenet a Volgapartról, Pacséry Ágoston: Bajtársak). A Férfihűség azonban – bár pontosan akkor készült, amikor a felsorolt filmek – elkerüli az álságos és hígvelejű agitációt. Tematikusan érintkezik ugyan a propagandafilmekkel, szemléletében azonban eltávolodik azoktól; elsősorban a szeretet, a hűség, az önzetlenség motívumának hangsúlyozásával, továbbá azzal, hogy mindhárom főszereplőjét a legnemesebb melodrámák emelkedett léleknívójú hőseinek örökösévé teszi, azt mutatva meg, miként képesek kilépni az egójukból.

Daróczy József munkája a műfajerősségen és a dramaturgián – a precíz információadagolási technikán – túl azért is érdekes, értékes darabja a kor hazai filmtermésének, mert formailag figyelemreméltó megoldásokat tartalmaz, mint például a laborató­riumi körkörös fahrtok, a hosszú daruzások vagy a ráközelítő kiemelések következetes alkalmazása. Daróczy a kor rendezőinek derékhadával ellentétben néha kifejezetten erős stíluselemekkel dolgozik, és szavak helyett valóban képekkel beszél. Az egyik legjobban sikerült jelenetben a férje rideg magatartása miatt otthonában kínlódó Júliát látjuk, akiről egy hosszú snittben a ház előtt az éjszaka rejtekében magányosan álló, a lakás ablakait vágyakozva néző Sándorffyra közelít a kamera. Ez a formai ötlet ragyogóan vizualizálja az egymástól távol lévő, mégis összetartozó férfi és nő helyzetét, kapcsolatát. Hasonlóan impresszív a film utolsó, a cselekményt méltó módon lezáró snittje: ebben a műfaji és stiláris erők egy végső nagy akkordban egyesülnek, amely egyrészt túlhabzó és hatásvadász, másrészt épp ettől katartikus.

A színvonalasabb vizuális megoldások és a nemes üzenet a szeretetnek az egót megzabolázni képes erejéről már a maga korában sem mindenkit hatott meg. Sokan a melodrámai túlzásokat kérték számon a filmen, a premier után a Magyar Kultúra folyóiratban például „a sok tárgyi és lélektani lehetetlenség” miatt feddték meg a rendezőt („Milyen növény az, amelynek halálos a szúrása, de azért orvosi asszisztencia mellett prolongálni lehet az életet?”, „[Sándorffy] miért nem kap egy rendes leprát, ha már el kell pusztulnia?”). A vitriolos tollú kritikusnak annyiban igaza volt, hogy a Férfihűségben a fordulatok valóban „egzotikusabbak”, illetve valószínűtlenebbek a kor holly­woodi románcainak vagy melodrámái­nak zöménél. Valamiféle őseredeti naivitás munkál a történetben, amelyet – lelki alkattól függően – megmosolyogni, fumigálni, illetve méltatni és méltányolni is lehet.