Hajrá, mozdony!

Dargay Attila nemcsak a magyar animációs film, hanem a hazai mozgókép teljes históriájának egyik legnépszerűbb alkotója is volt: közkedvelt sorozatok (Gusztáv, 1964–68; Pom-Pom meséi, 1978–82; A nagy ho-ho-horgász, 1982–88) és többmilliós nézettséget elérő egész estés rajzfilmek (Lúdas Matyi, 1977; Vuk, 1981; Szaffi, 1985; Az erdő kapitánya, 1988) egyaránt őrzik a nevét. Dargay a magyar animációs film pionírcsapatának oszlopos tagjaként indult: bár a Képzőművészeti Főiskolán festőnek tanult, mindig is a rajzfilmkészítés vonzotta, s lehetősége nyílt Macskássy Gyula stábjához csatlakozni. Az 1950-es évek animációs rövid- és reklámfilmjeiben, amelyek kulcsfontosságúnak bizonyultak a magyar animációsfilm-készítés túlélésében, előbb rajzolóként, később tervezőként közreműködött. Rendezőként az 1959-es Ne hagyd magad, emberke! című rajzfilmmel mutatkozott be, s az elkövetkező bő három évtized során olyan animációkkal örvendeztette meg a közönséget – elsősorban az általa leginkább célzott gyermekpublikumot –, amelyek a Walt Disney-féle rajzfilmes esztétikából merítenek, s a klasszikus animáció elemeit (különböző mértékben) a magyar kultúra örökségével, kivált irodalmi művekkel kapcsolják össze.

Bármennyire meghatározó is az életműben a klasszikus meseanimáció vonulata, Dargay számos rövidfilmjében a karikaturisztikus közelítésmóddal is szívesen élt. Sőt, kezdetleges változatban ez az oldala már a rendezői pályát nyitó csípős tanmesében megmutatkozik; a Ne hagyd magad, emberke! kizsákmányolást pellengérre állító humora ugyanakkor túlságosan propagandisztikus, így a film inkább csak megelőlegezése, semmint valódi nyitánya a modern jellegű karikaturisztikus magyar animációnak. Dargay időtállóbb karikaturisztikus műveit már a Macskássy-féle 1960-as stílusváltást (A ceruza és a radír, Párbaj) követő hazai rajzfilmek és a külföldi fesztiválokon látott újszerű animációk inspirálták.

A Dargay sziporkázó fantáziáját teljes fegyverzetben mutató rövid rajzfilmek – a Variációk egy sárkányra (1967), a Rendhagyó történetek (1970) és a Hajrá, mozdony! – afféle triptichont alkotnak, figyelembe véve, hogy mindhárom animációt a szeriális elbeszélésmód jellemzi. A Variációk egy sárkányra meseparódiája, mint címe is ígéri, különféle elrendezésben vonultatja föl a királylány, a sárkány és a lovag hármasát; a Rendhagyó történetek négytételes epizódfüzére egyén és társadalom viszonyát fürkészi. A Hajrá, mozdony! a szeriális elbeszélésmódot a hagyományosabb problémamegoldó narráció egyes jellegzetességeivel párosítja: szereplőinek legalábbis célja – mégpedig mindenáron elérni kívánt célja – van. Dargay nyolcperces rajzfilmjének nincs egyetlen központi főhőse, helyette kis csoportra fókuszál; a történések pedig nem valóságos helyszíneket idéző, hanem jelképes tereken játszódnak. Cselekményében ósdi gőzmozdony döcög előre, kabinjában kis csapat zsúfolódik össze; az utasok előbb nevetnek mindazokon, akiket lehagynak az út során, ám amikor őket hagyja le a modern vonat, megkezdődnek a kísérletek a nekiiramodásra: sorra váltják egymást a masiniszták, közülük többen a legfurcsább – és legésszerűtlenebb – ötletektől sem ódzkodnak, hogy megkíséreljék növelni a sebességet. A szeriális elbeszélésmód jegyében a szituációk és a cselekvések menetrendszerűen ismétlődnek: számos alternatív, de megoldást nem hozó, a haladást előmozdítani nem képes stratégia lép életbe, a masiniszta pedig nem kevesebb, mint hatszor cserélődik le – láthatunk elődjét utánzó inkompetens figurát és hiábavaló ünnepséget rendező semmirekellőt éppúgy, mint diktátorrá váló vezetőt és invenciózus mérnököt.

A Hajrá, mozdony! bár épít a burleszk és a burleszkelemekből merítő rajzfilmek hagyomá­nyaira – olyan összetevőivel, mint a sebesség növelése, a gyorsaság/gyorsulás kérdésköre, az akár üldözésszituációként is felfogható alaphelyzet, valamint a gépiesség motívuma –, mégsem igazi burleszkrajzfilm, ezekből az elemekből ugyanis történelmi, politikai és gazdasági szatíra bontakozik ki. A masinéria működtetésének kérdései óhatatlanul – ha nem is direkt módon – az alig néhány évvel korábban, 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmusra is vonatkoztathatók. A Dargay-rajzfilm persze nem csupán ideig-óráig alkalmazott konkrét gazdasági szisztémát tesz kritika tárgyává, sokkal inkább a mindenkori „haladás”, „vezetés” problematikáját veszi górcső alá analógiák sorában: az út és a történelmi idő, az utasok és a nép/nemzet, a mozdony és az ország/állam, a masiniszta és a politikai vezető, valamint az általa alkalmazott stratégiák és a politikai szisztémák feleltethetők meg egymásnak. Ez a komplex jelképrendszer a Hajrá, mozdony!-t a parabolaként is felfogható rajzfilmek közé utalja, s minden korszak számára érvényes jelentéslehetőségeket tartogat. A film stilisztikai megvalósítása pedig a karikaturisztikusságnak mint jellegzetes stílusmintázatnak a tankönyvi példája lehetne – Sajdik Ferenc grafikai tervezésétől kezdve a cselekménytér minimalista kidolgozásán át a beszédhang elhagyásáig és a hangeffektek mosolyfakasztó használatáig.